16. ~Attack.*

Drága olvasóim!
Hát íme itt lenne a kövi rész.:) Remélem, hogy tetszeni fog és kapok pár jó szót.
Kivételes most ezt egy nagyon kedves és mondhatni testvéremnek írom!♥ Nagyin szeretem és közel áll hozzám, remélem, hogy ennek a résznek elolvasása után egy kicsit jobb kedve lesz.:)
Ezt csak Neked írtam!!!♥♥
Jó olvasást és szép napot nektek!
Pusszancs!♥

Az idő egyszeriben megállt, mindenki megfagyott. Nagyokat kellett pislognom, hogy tényleg felfogjam a szemem nem hazudik. Alex dühösen és csalódottan a többiek pedig félve néznek rám. Ugyan úgy állnak, mint pár másodperccel ezelőtt. A fejemben még mindig visszhangzik Alex gúnyos kérdése: És mikor lesz? Csak ott kavargott a gondolataim kusza hálójában.
Kellett pár perc, hogy felfogjam tényleg megfagytak a körülöttem lévők. Idegesen kapkodtam a fejem közöttük, de egyikük sem viccelt. Ez nem egy előre kitervelt csíny volt ellenem. Ez halálosan komoly dolog volt. Hisztérikus állapotban rángattam meg Abby vállát, majd a többiekét is. Senki sem mozdult.
-Nem fognak megmozdulni. Megfagytak. -szólalt meg mögöttem egy mély, de lágy férfihang. Összerezzentem az ismeretlen hang hallatán, majd óvatosan megfordultam. Kezemet észrevétlenül a zsebemben lévő tőrre helyeztem, felkészülve az esetleges támadásra.
-Én a helyedben nem használnám. Még a végén megsérted magad vele. -horkan fel, jót szórakozva rajtam.
-Ki vagy te? -sziszegem idegesen, de hangom mégis félelemtől cseng. Fájdalmasan felszisszen, majd sértődötten néz rám.
-Ez most nagyon fájt! Engem mindenki ismer, de a Világ Megmentője, a Kiválasztott nem ismer meg?! Ez nagyon fáj. -mondja tettetett sértettséggel a hangjában.
-Te ezt honnan tudod? -ijedek meg.
-Én mindent tudok! -nevet fel jóízűen. Kezd elegem lenni ebből az öntelt seggfejből. mérgelődöm magamban. -És most magammal kell, hogy vigyelek. -rugaszkodik el a faltól és felém lép. Övéből előhúz egy kardot és nekem szegezi. Nagyot nyelek és próbálok higgadt maradni, de nem megy. Idegesen rántom elő a tőrömet, mely eltörpül a srác fényes kardja mellett. Ismét felnevet.
-Mit akarsz azzal tenni? Megsebezni? Esetleg megölni? -húzza fel gúnyosan a szemöldökét.
-Talán. -vonok vállat, de egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. A fiú erősen megszorítja a kard markolatát, majd nekem ront. Egy pillanatra lefagytam, de még időben észleltem a veszélyt, és elhajoltam a levegőt kettészelő penge elől. A levegőt kapkodva meresztettem rá a szemeimet, nem hittem el, hogy tényleg rám támadt valaki. A szemem sarkából újra észleltem a támadást, de időm már nem volt elugrani. Éreztem, ahogy a penge végighasítja a bőröm, majd megáll a bal vállamba. Felordítottam fájdalmamban és a földre rogytam. Verejtékezve lihegtem, homlokom ráncba szaladt a fájdalom hatására. Már majdnem elsötétül előttem minden, mikor egy kis vészharang megszólalt a fejemben. Támadj! lebegett előttem a szó. Megmarkoltam a tőrt és felordítottam. Oldalra vetettem a kezem, így a tőr pontosan a lábába hatolt a támadómnak. Mindez pár másodperc alatt történt. Most ő rogyott mellém, kezéből kiesett a kard, így megszabadultam a feszítő fájdalomtól. Nehezen felálltam és eltámolyogtam az ajtójog, majd be a konyhába. Kihúzva a fiókot, kés után kutattam, de nem leltem nyomát.
-Kezd nagyon elegem lenni belőled! -ordította el magát mögöttem valaki, majd egy tompa puffanást észleltem a tarkómon és minden sötétségbe borult.

Csöpp, csöpp, csöpp.
Szemeim megrebbennek, de erőm nincs, hogy ki is nyissam őket. Próbálom oldalra fordítani a fejem, de a fájdalom azonnal belenyilal, így muszáj visszarántanom. Halkan felnyögök és próbálok megmozdulni, de valami visszatart. Mélyen beszívom a levegőt, de az orromat azonnal megcsapja a rothadt hús szaga. Valahonnan orrfacsaró bűz szaga terjengett, amitől a hányinger kerülgetett. Óvatosan kinyitottam a szeme és csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol is vagyok. Ijedten néztem körbe a félhomályba burkolódzott szobában. Nem is volt szoba, inkább hasonlított pincére vagy.....börtönre! Egyre idegesebb lettem a folytonos csöpögést hallva, de okozóját nem találtam meg, míg előre nem néztem. Ijedtemben sikítottam egyet, és szabad végtagjaimmal, amik jelen pillanatban a lábaim voltak, kapálózni kezdtem. Szememet könnyek mardosták, fejem lüktetett a fájdalomtól, kezeimre szorult bilincsek a húsomba vájtak.
Ekkor kinyílt az ajtó és egy meggörnyedt hátú, kopasz ember lépett be a mocskos pincébe. Hörögve véve a levegőt csoszogott el hozzám, majd leveszi rólam a bilincseket, megszabadítva az égető fájdalomtól. A csuklómat masszírozva állok fel, eleget téve a férfi folytonos rángatásának.
-Erre. -hörgi artikulátlan hangon, majd maga előtt taszigálva kivezet a börtönömből.
-Hová megyünk?
-Főnökhöz. -hörögte, majd belökött egy nagy vasajtón. Elvesztve az egyensúlyomat, szó szerint beestem a terembe. Hangos puffanással értem földet a simára csiszolt márványpadlón. Nyögve ültem fel, majd tekintetemet végigvezettem a terem közepén lévő trónig. Homlok ráncolva néztem a fölém tornyosuló építményt, míg valami más el nem terelte a figyelmem.
-Hát Ő lenne az?! -hangsúlyozza gúnyosan a rám utaló szót. A hang irányába fordultam, majd eltátottam a számat. Ijedtemben sikítani tudtam volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megdermedve álltam - vagyis ültem - a szörnyeteg előtt, eltátott szájjal. Sikítani, kiabálni akartam, de teljesen megnémultam. A félelem úrrá lett rajtam és teljesen a hatalmába kerített. Márt éreztem, hogy eszemet kezdik elhagyni az értelmes gondolatok, mikor egy halvány fény kezdett pislákolni előttem. Az volt a célom, az erőm forrása, ha nem látom meg a kis fényt, biztos, hogy nyomban elájulok.
Hunyorogva összpontosítottam a halovány fénypontra, mígnem terjeszkedni kezdett. Egyre nagyobb és nagyobb lett, végül egy emberi sziluettet véltem felfedezni benne. Reméltem, hogy megmentőm siet felém, de hamar rá kellett döbbennem, hogy el rablómra ismertem a férfiben. Vicsorogva néztem fel rá, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni az engem kémlelő szörnyet.
-Hát felkeltél? -kérdezte enyhe meglepettséggel a hangjában.
-Talán azt akarod, hogy meghalljak? Az jobb lett volna? -sziszegtem idegesen.
-Mondjuk úgy, hogy megkönnyítetted volna a dolgunkat.

-Bocsáss meg, hogy keresztbe tettem neked.
-Talán megbocsájtok. Végül is ki tudna haragudni egy ilyen szépségre, mint te. -mosolyodott el, majd beleharapott egy almába.
-Hagyjuk a bókokat. Hányni tudnék tőlük! -fintorodtam el.
-Ahogy óhajtja felség! -hajolt meg előttem, majd előrántva kardját, elém szökkent. Ijedten hátráltam pár lépést, de ő még így is gyorsabb volt. Hajamnál fogva hátra rántotta a fejemet és borotvaéles pengéjét a torkomhoz szorította. Kapkodva vettem a levegőt, féltem, hogyha egy rossz mozdulatot is teszek, vége az életemnek. Fülemben dobogott a vér, torkomban óriási gombóc nőtt. Maró könnyeim a szememet csípték, bármelyik pillanatban elsírhattam volna magam.
-Könyörögj az életedért! -kiáltott fel erőteljes hangján.
-Inkább a halál! -hörögtem fel, miközben a penge végighasította vékony bőrömet a torkom mentén. Fuldokolva vettem a levegőt, légcsövemből vér szivárgott fel. A keserű, fémes ízt érezve rögtön tudtam, hogy nincs sok hátra. Halálos sebet ejtettek rajtam, melyet ember képtelen begyógyítani. Utolsó erőfeszítésként a szeretteimre, családomra gondoltam vissza, akik most is aggódva várják, hogy hazatérjek. Apám lelkemre kötötte, hogy épségben térjek haza és vigyázzak magamra. Ennek ellenére a padlón elvérezve talál rajtam fogást a halál, akitől eddig sikerült megszöknöm. Most karmokban végződő kezei bilincsként szorítanak, elzárva a külvilágtól. Az élettől!
-Adam! Te fattyú! -kiáltott fel valaki, majd a gyilkosom mellém esett. Rémült szemei mindent elárulnak. Ő sem akarta ezt. Őt is belekényszerítették ebbe az egészbe, szíve szerint rég megszökött volna erről az elátkozott helyről. A fény, mely szemében ragyogott percenként fogyatkozott, még végül teljesen kialudt. Megszűnt létezni számomra, ahogy minden más is körülöttem.
A következő kép amire emlékszem, hogy Adam mellett lebegek. Értetlenül figyelem az eseményeket, melyek kezdenek egyre zavarosabbak és zavarosabbak lenni. Nem tudom, hogy miért ideges, hogy miért rángat egy élettelen testet, vagy hogy miért ordibál magából kikelve a szörnyeteg. De aztán leeseik. Amint megpillantottam halott testemet Adam karjaiban, minden világos lesz. Hiszen én meghaltam. sújtott le villámcsapásként a felismerés.

*Kat szemszöge*

-Srácok! Hol vagytok? -rohantam le a lépcsőn, a többieket keresve. Hallottam valami zajt lentről és féltem, hogy esetleg Abby vagy Rose esetleg megsebesült. De a látvány ami fogadott még borzasztóbb volt, mint reméltem. Belépve a nappaliba borzalmas látvány tárult elém. Még a poharat is kiejtettem a kezemből, ami így szilánkokra törve szóródott szét a padlón. Adam! kúszik elő egy név a gondolataim legeldugottabb részéről, ahonnan szeretnék mindent elfelejteni. Csak ő képes ilyesmire, így nyilvánvaló, hogy ő tette. De miért? Hiszen mi sem zargattuk őt, már vagy négy éve? Milyen szándék vezérelte, hogy ezt tegye? gondolkodtam hangosan, miközben próbáltam ellen varázslatot keresni a fagyasztásra.

Újra és újra körbejártam mind a hat embert, de magyarázatot még mindig nem találtam. Ott lebegett előttem a fel nem tett kérdés, de a magyarázat rejtve volt szemeim elől.

-Most mi a francot csináljak? -rogytam le kétségbeesetten a fotelra. Idegesen a hajamba túrtam, az agyam egyfolytában kattogott a megoldást kutatva. Az ideg összeroppanás szélén állva fogalmazódott meg bennem a kérdés. Mi van, ha Skylar-nek van köze hozzá? Simán kinézem belőle, hogy ő tette ezt. Addig hergelem magam egyre jobban, míg végül kitörök. Felpattantam a fotelről és gyorsan az istállóhoz siettem. Az első lovat, ami az utamban volt felnyergeltem, majd a kastély felé vettem az irányt. Gyerünk! Siess! ordítom belül, kívül pedig könnyeim potyognak. Ha nem tudom visszafordítani a varázst akkor örökre elveszítem a családom. És ezt soha nem fogom megbocsájtani Skylar-nek. Soha!
Életem végégig azon leszek, hogy megkeserítsem az életét, akár saját életemet is áldozva, de végzek vele. A családom becsületét minden áron meg kell védenem, semmi sem állhat az utamba.
Ezek és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejembe, miközben a fák között vágtatva közeledtem a kastély felé. Amint kiértem a tisztásra már is kirajzolódott előttem a kastély ívelt kupolája és hegyes csúcsokban végződő toronytetők. Már csak pá méter választott el az igazság pillanatától, amitől testemet átjárta egyfajta bizsergés, amihez idegesség is társult. Valamilyen szinten ideges voltam ettől a találkozástól, de semmi pénzért sem ismertem volna be magamnak. Inkább görcsölök és kifogásokat keresek, de Skylar-től nem félek és nem futamodok meg.
-Hó! -húztam hátra a kantárt, amint megérkeztem a nagy vaskapu elé. Vonakodva néztem fel rá, majd kétségek közt átmásztam a nagy kőfalon. Lovamat nem sokkal messzebb kikötöttem, így az őrök nem szúrják ki.
Amint földet értem a túlsó oldalon rohanni kezdtem. Egészen a bejárati kapuig rohantam, mit sem törődve az engem üldöző őrökkel. Hangosan kiabáltak és csörgették fegyvereiket, de engem nemes cél vezérelt, így mindent el kellett követnem, hogy beszélni tudjak Skylar-el. Kifulladva lassítottam a kapu elé megérkezve és dörömbölni kezdtem. Néha lopva hátra pillantottam, hogy mennyire tudtam lehagyni az őröket, de a nyomomban voltak. Ha hamarosan nem jutok be ezen az ajtón, akkor darabokra szaggatnak. Hisztérikus állapotba kerülve püföltem és rugdostam a faajtót míg ki nem nyílt. Sajnos a lendület még mindig bennem volt, így egy újabb karlendítést követően sikeresen orrba vágtam az ajtónyitót. A nagy ütéstől megtántorodott és párat lépve hátra az orrát fogta. A szám elé kapva a kezem figyeltem, ahogy a vértől ragadó orrát tapogatja, hátha eltörtem valahol. Amint rájött, hogy nincs nagyobb baj, felpillantott rám és csodálkozás csillant kék szemeiben. A látvány, amit kíváncsi arca nyújtott teljesen megbabonázott, még annak ellenére is, hogy orrából ömlött a vér, az én kezem meg sajgott az ütésektől.
-Most megvagy! -ragadta meg a karom az egyik őr, ezzel kizökkentve mindkettőnket a szemezésből.
-Ereszen el! -kiáltom kapálózva. -Nincs joga hozzám érni! -ütöttem ahol csak értem, de még ez is kevésnek bizonyult. Az életemért küzdöttem, mert ha valami csoda folytán senki nem ment meg, akkor egy örök életre börtönben fogok elsorvadni.
-Eresszék el! -szólalt meg végül türelmesen a kék szemű fiú. A két nagydarab őr lerakott a földre és meghajolva a fiú előtt, távoztak.
-Köszönöm, de egyedül is elintéztem volna. -duzzogtam, sértettséget színlelve.
-Persze. Hogyne! -mosolyodott el, majd kitárta előttem az ajtót.