Prologue

Azt hiszed, ismered a halált, pedig nem. Addig nem, amíg nem láttad, igazán nem láttad, és a halál bekúszik a bőröd alá, és benned él. Azt is hiszed, hogy ismered az életet. A dolgok szélén állsz, és figyeled, ahogy elmennek, de nem éled meg. Nem igazából. Csak egy turista vagy, egy szellem. És aztán meglátod. Tényleg meglátod. És az élet bekúszik a bőröd alá, benned él, és nincs kiút. Semmi sincs, amit tenni lehet, és tudod mit? Ez jó. Ez egy jó dolog, de... De nem minden sebünk látható. A lélek sebei gyakran évekig véreznek. Ha valaki ezt megérzi, akkor inkább ellökjük, nehogy be kelljen ismernünk, hogy valami fáj, valami, ami egyszer régen történt. Valami, ami már évek óta visszatart attól, hogy a saját életünket éljük. Amire annyira vágytunk, és amiért küzdeni is fogunk. De néhányan közülünk már elég sokáig harcoltak érte, a nagy szerelemért. És valamikor be kell látnunk, hogy a sors talán egészen más jövőt szánt nekünk. Egy jövőt teljesen egyedül. Érezted valaha ezt az érzést? A magányt olyan emberek láttán, akik boldogok együtt. Amikor te teljesen egyedül vagy... mikor mész az utcán... kocsiban utazol... vagy hajóra szállsz. Egyedül, bárhol is vagy. Sokszor gondolok arra, hogy ez a világ milyen magányos és szomorú. De mikor megláttam nem létezett más, csupán ő meg én, a szél, a tenger moraja, és a gyönyör, hogy a karjában lehetek. Mintha egész életemben csak arra vártam, csak azért éltem, álmodtam, aludtam, ettem és lélegeztem volna, hogy e pillanat ütötte résen át kikukucskálhassak az élet végtelen folyamából. Még ha száz évig élnék is, az sem érne fel ezzel a röpke, időtlen élménnyel.