17. ~Lightness or Darkness.*

Drága Manók!♥

Nem is tudom, hogy hol kezdjem! Nagyon, nagyon röstellem, hogy csak most tudtam hozni az új részt, de kisebb-nagyobb gondok adódtak a gépemmel. Előre is szeretném megköszönni a sok aggódó kérdést, kommentet és ehhez hasonló dolgokat. El sem tudjátok hinni, hogy milyen jól estek és olyan jó volt belegondolni/rájönni, hogy nagyon sok embernek fontos vagy, akik szeretnek és érdeklődnek felőled!:$ #TeamMyFans
De most már itt vagyok, szóval vágjunk is bele a részbe! :DD
Előjáróban nem mondanék túl sok mindent a részel kapcsolatban - nem akarom egyik poént sem lelőni - de ennek ellenére még is mondanék pár dolgot:
1.Ez a rész most inkább a Kat rajongóknak fog kedvezni, de azért igyekszem, hogy mindenkinek elnyerje a tetszését.:)
2.Lehetőleg senki ne kövezzen meg azért, mert most Alex csak egy kis időre lesz benne. Tudom, hogy mind rá vagytok, már nagyon kíváncsiak vagytok, hogy mi van vele, de őt most egy kicsit pihentetjük ebben a részben. Bocsi!
3.A rész eleje egy nagyon kedves barátnőm által ihletett. Előre is elnézést, ha úgy gondolja, hogy kopiznám, de ez csakis kizárólag a saját agyszüleményem. :D
Hát nagyjából ennyi lenne! :D
Jó olvasást és szép napot nektek!♥

*Alex szemszöge*

Lassan alakot öltöttek az emlékek...mint egy feneketlen kút sötét felszínén megjelenő buborékok.

Egy elfátyolozott nő.

A folyó innenső partjáról figyeltem őt; a háborgó vizet vér festette pirosra. Az asszony szemben állt velem a túlsó parton, kezében piros szalagot tartott, amelyet felemelt a holtak tiszteletére.

Mindent átjárt a halál szaga.

Keress suttogta. Keress, és találni fogsz.

Úgy hallottam a szavakat, mintha a fejemben mondta volna ki őket az asszony.

Fogy az időd. suttogta a nő. Keress, és találsz.

Tettem egy lépést a folyó felé, de láttam, hogy a víz vérvörös és túl mély ahhoz, hogy átgázoljak rajta. Amikor újra az elfátyolozott nőre emeltem a tekintetemet, megsokszorozódtak a holttestek a lába előtt. Több százan voltak, néhány még élt. Kínok közt vonaglottak, elmondhatatlan halállal halva...tűztől emésztve, egymást zabálva, fekáliával borítva. Hallottam az emberi szenvedés jajának hangját a vízen át.

Az asszony elindult felém, karcsú kezét kinyújtva, mintha segítségért könyörögne.

-Ki vagy te?! -kiáltottam át neki.

Válaszul a nő felnyúlt, és lassan fölemelte a fátylat az arcáról. Szívszorítóan gyönyörű volt, de idősebb, mint ahogy képzeltem.

A hetvenes éveiben járhatott, erős és tiszteletet parancsoló, akár egy időtlen szobor. Markáns álla volt, a lélek mélységét tükröző szeme, és hosszú, ébenfekete haja, mely hullámosan omlott a vállára.

Egy kis hangocska azt súgta belül, hogy ismerem, bízhatok benne. De honnan? Miért?

Az asszony lemutatott egy vonagló lábra, amely kiállt a földből; nyilván egy szerencsétlen lélek volt, akit fejjel lefelé derékig betemettek. Az ember sápadt combján egyetlen betű volt felírva sárral: S.

S? gondoltam bizonytalanul. S, mint...Skylar?

A nő arca nem árult el semmit.

Keress, és találsz! ismételte.

És váratlanul fehér fényt kezdett sugározni...mind ragyogóbbat és ragyogóbbat. Az egész teste feszült remegésbe ment át, és aztán, mintha villám sújtotta volna, ezer fényszikrává robbant szét.

Kiáltozva, riadtan ébredtem fel a nyomasztó álomból. Testem még mindig dermedt volt, de jelentős része képes volt a mozgásra. Jobb karommal - melyet már tudtam mozgatni - a kardom után nyúltam. Amint bőröm érzékelte a fém hideg és sima felületét, testemet átjárta egyfajta bizsergés és meleg, míg végül újra mozogni nem tudtam.

Tisztában voltam vele, hogy ezt a fajta varázslatot a fém feloldja, ezért kapóra jött fegyverem vas markolata.

Barátaim viszont még mindig dermedve álltak körülöttem. Olyanok voltak, akár a szobrok egy nagy csarnokban. Gyorsan kellett cselekednem, hogy aztán együttes erővel megbosszuljuk ezt a tettet. Hisz ilyen jellegű varázslatra csak kevesen képesek, köztük Adam is.

*Kat szemszöge*

Eleget téve a folytonos taszigálásnak, felgyorsítottam a tempómat. Néha még ennek ellenére is előre lökött, de hamarosan alábbhagyott a lökdösődés. Már kezdtem azt hinni, hogy végre lenyugodott, de ekkor minden szó nélkül berántott egy szobába. A meglepettségtől még szólni sem tudtam, de még csak esélyt sem adott rá. A falnak préselt és a számra tapasztotta a kezét, míg a másik a derekamon pihent. Egy kicsit kellemetlen volt számomra a közelsége; a lehelete a nyakamat csiklandozta.

Ez a hülye meg mit csinál? mérgelődtem magamban, de a beszédre képtelen voltam. Láthatta rajtam, hogy feszélyez a helyzet, mert elmosolyodott.

Nemsokára léptek zaja ütötte meg fülemet, ezért még közelebb bújtam Jameshez, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Lassan felemelte mutató ujját és a szája elé rakta, figyelmeztetve, hogy a közelben vannak. Nyeltem egy nagyot és vártam, hogy bármelyik pillanatban lelepleznek minket, de szerencsére elmentek az ajtó előtt, majd pár pillanat múlva újra csend telepedett a folyosóra.

Szaggatottan fújtam ki a levegőt és kibújtam James karjai közül.

-Hol van Skylar?! -fontam össze magam előtt a karjaimat. Felvont szemöldökkel néztem rá, próbáltam nem ellágyulni attól az észveszejtő mosolytól, mellyel az előbb ajándékozott meg. Egy darabig álltuk egymás tekintetét, majd a fiú elbizonytalanodott.

-Azt hittem te tudod. -esett kétségbe.

-Nem! Nálunk nincsen. És jó lenne ha előkerítenéd, mert van egy kis elintéznivalónk. -húztam fel magam.

-Itt sincs! Hozzátok indult. Azt mondta, hogy akar még veletek beszélni az esküvő előtt.

-Esküvő? Milyen esküvő?! -értetlenkedtem.

-Össze fog házasodni Chrisel. Azért ment el, hogy ezt elmondhassa nektek.

-Mi? De miért? És hogyan, mikor? -túrtam a hajamba idegesen. Pár pillanat alatt teljesen összezavartak és nem tudtam normálisan gondolkodni. Az egyik percben még haragudtam Skylarre, most viszont aggódtam miatta. De legfőképp attól féltem, hogy mi lesz most így Alexel. Mert ugye még a vak is láthatja, hogy odáig vannak egymásért, de egyikőjük sem vallaná be. De most mindent félretéve - az utálatomat is Skylar iránt- meg kell akadályoznunk ezt az esküvőt. Még csak a gondolatát is ki kell irtanunk az emberel fejéből.

-Segítened kell! -ragadtam meg James kezét. -Ennek az esküvőnek nem szabad megtörténnie.

-Efelől nem mi döntünk. -rázta meg a fejét.

-És ha mégis? -vigyorodtam el gonoszul. -Ha egy esetleges esküvő miatt el kell halasztani azt?

-Ha sikerülne is... -gondolkodott el. -Honnan találunk egy másik párt, akik hajlandóak lennének összeházasodni? -értetlenkedett. Nem hiszem el, hogy nem esik le neki! hitetlenkedtem.

-Itt jössz te a képbe! -vigyorodtam el.

-El sem hiszem, hogy belementem ebbe a hülyeségbe! -tördelte ez ujjait idegességében James.

-A jó ügy érdekében mindent. -kacsintottam rá, majd bátorításként megszorítottam a kezét. Egymás mellett lépkedve haladtunk a trónterem felé. James a kezemet markolászta még én a számat harapdáltam. Tíz perccel ezelőtt - az én eszement ötletem miatt - örökre megpecsételtem a sorsom és ezáltal James sorsát is, aki semmiről sem tehetett.

-Biztos, hogy ezt szeretnéd? Mert visszafordulhatsz, és én kitalálok valami más megoldást. -néztem rá.

-Nem! Igent mondtam és Skylar boldogságáért mindenre hajlandó vagyok. -makacsolt6a meg magát és céltudatosan haladt a terem felé. Egy pillanatra megtorpantam és bambán néztem utána, majd észbe kaptam és utána rohantam. Az ajtó előtt megállva felnéztem rá, majd óvatosan megböktem. Lassan lenézett rám és elmosolyodott.

-Kész vagy?

-Mióta megszülettem! -kacsintottam rá, majd benyitottam a nagy terembe. Az ajtó nyikorogva tárult ki előttünk. Nagy levegőt vettünk és egyszerre léptünk be a nagyterembe. A király a trónján ült, miközben tanácsadójával konzultált. Lépéseink visszhangot vertek a nagy üres térben. A két férfi egyszerre kapta fel a fejét és nézett ránk. A király meglepetten nézett elszánt fiára, aki a kezemet fogva rángatott maga után.

-Apám beszélnünk kell! -állt meg előtte magabiztosan.

-Persze fiam, de most fontos dolgom van. -intette le.

-De ez elég fontos. -erőszakoskodott.

-James kérlek. Pár óra múlva ráérek. -sóhajtott a király.

-Apa megkértem Katherin Jones kezét. -emelte fel a hangját James. Erre a kijelentésre még a tanácsadó is felkapta a fejét és tátott szájjal bámult az ifjú trónörökösre.

-Mit beszélsz James? -állt fel a trónból a király.

-Jól hallottad! El fogom venni Katet. -nézett rám egy hamis mosoly kíséretében. Mind a ketten tudtuk, hogy egy ál házasság fölborítja az eddigi terveket és talán Skylar is megmenekül a kényszerházasság elől. De ezt persze a királynak nem kellett tudnia.

-És mégis hogy gondoltad? Egyáltalán ki ez?! -nézett rám fintorogva.

-Ne beszélj így róla. Én szeretem őt és vele akarom leélni az életemet. -kiabált vissza apjának. Megijesztett, hogy ilyen elszántsággal védi a tervünket. Ilyen átéléssel még én sem tudtam előadni ezt az egészet, pedig én találtam ki.
-Ahogy akarod.  De ne várd, hogy ott legyek az esküvőn. -törődött bele a király.
-De apám! Ennyire nehezedre esik elismerni, hogy boldognak látsz? -hajtotta le szomorúan a fejét James. A szívem szakadt meg, de nem szóltam egy szót sem, nehogy még jobban rontsak a helyzeten.
-Fiam. Meg kell értened, hogy az életben csakis magadra számíthatsz. Ha másokra támaszkodsz a végén eltaposnak és a földbe tipornak. Ahhoz, hogy erős királyságot hozz létre könyörtelennek és vasakaratúnak kell lenned. Nem szabadna holmi lány miatt eldobnod a szabadságodat, melyet királyságod felépítésére is felhasználhatnál. -hadonászott kezeivel idegesen a férfi. James bólogatva hallgatta apját, majd sóhajtva felelt.
-Tudod mit? Igazad van. Tényleg önzőnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy elérjünk valamit. Erre te vagy az élő példa. -mutatott rá. -De én inkább leszek egy senki, minthogy az érzéseim útjába álljak.
Eltátottam a számat, nem hittem, hogy szembe fog szállni a saját apjáéval, főleg úgy, hogy ő egyben a király is. Félve néztem a férfira, akinek a feje kezdett egyre jobban hasonlítani egy paradicsomra.
-Mindjárt robban. -súgtam oda Jamesnek. Válaszul elmosolyodott és előrántotta a kardját.
-Így is játszhatunk! -tört ki íz apja. Ő is előkapta fegyverét és a fiának rontott. Mintha valaki megmérgezte volna az elméjét. Magán kívül sújtott le kardjával a saját, vér szerinti fiára. Tudtam, hogy magától nem lenne képes ilyenre, ezt nem ő teszi, hanem valaki irányítja őt. Kicsit távolabb mentem a két harcoló férfitől és a plafonra emeltem tekintetem. Becsuktam a szemem, kezeimet kitártam és mormolni kezdtem azt a nagyon is jól ismert pár sort.
-Demonstrate!!! -kiáltottam a végén. Testem szikrázni kezdett, majd fényt bocsájtott ki magából. Mint egy égő égitest, úgy ragyogtam én is. Szemeim először fehérbe burkolóztak, majd visszanyerve a régi színüket, pupilláim megnyúltak, macskaszerű szemeket kölcsönözve nekem.
Ismét a plafonra emeltem tekintetemet és a sötét sarkokat kezdtem kémlelni. Tudtam, hogy valahol itt van a gonosz, de azt még nem, hogy hol. Hol a fenében vagy? húztam résnyire a szemem. Gyere elő te féreg!
Mellettem a két férfi vérrontásra készült, így sietnem kellett. Előrántottam a kardomat, mely ha ellenséget észlel, világítani kezd. Ez most is így történt; egyre jobban és jobban pislákolt, míg fel nem gyulladt. A kék fény - melyet magából bocsájtott ki a fegyver - beragyogta az egész termet, még a sarkokat is.
Megvagy! pillantottam meg a kis hernyót a csillár tövében. Berogyasztottam a lábaimat, majd mint akit ágyúból lőttek ki, felugrottam az öt méter magasan lévő csillárra. A hernyóvá vált gonosz nőni és nőni kezdett. Közben hátborzongató sötétséget árasztott magából.
-Üdvözlöm Katherin kisasszony! -mennydörögte kísérteties hangján, majd lecsapott...

*Alex szemszöge*

Malo! kiáltottam magamból kikelve, amint megpillantottam a vérben úszó Skylart. Alig lélegzett már, de küzdött az életéért. Malo! ordítottam ismét, mire körülöttem köd kezdett gomolyogni. Hátborzongató volt a jelenség. Ahelyett, hogy kellemes lett volna az érzés, inkább éreztem fojtogatónak. Még a kardomat is előrántottam, az esetleges támadást elkerülve.

-Alexander! -dörmögte vészjósló hangján. -Minek köszönhetem ezt a késői látogatást?

-Van még egy elintézetlen dolgunk. -emeltem magam elé borotvaéles kardomat.

-Ahogy akarod! -kiáltotta, majd tűz lobbant mindenütt. A tűt gyűrűként égett körülöttem, csapdába csalva.

-Csak ennyire futja tőled? A hatalmas Malo csak ennyit tud?! -ordítottam dühtől vezérelve.

Az eddig körülöttem égő tűz alábbhagyott, majd hirtelen fellobbant és testemet emésztve taszított a földre. Kínok közt fetrengtem a márványpadlón, a fájdalomtól ordítanom kellett. Kétrét görnyedtem, fejem hátra hanyatlott és fájdalmas nyögések hagyták el kiszáradt ajkaimat. Kezemből kiesett a kard, mely az egyetlen biztonságot nyújtó dolog volt most számomra.

Még mindig azt hiszed, hogy győzhetsz? nevetett fel ördögien. Kicsi fiú! Jobb, ha az eszedbe vésed, engem senki sem győzhet le!

-Hagyd őt békén! -kiáltotta valaki. Nem hallottam tisztán az engem felemésztő tűztől, de volt annyira hangos, hogy meghalljam. -Ha valakivel le kell számolnod, az én vagyok! -vetette le magáról a fekete csukját, mely eddig az arcát takarta. Skylar ismertem fel az oly kedves arcot, melytől mindig mosolyognom kell.

-Lumos Maxima! -suttogta a lány, majd mindent elvakított az erős fény.

Hát ennyi lenne.:) Remélem, hogy sikerült kiengesztelnem titeket ezzel, és a következő részt próbálom előbb hozni, ha nem lesznek újabb gondok a gépemmel.;)