12. ~Yes or no?*

Drága Egyetlen Legkedvesebb Manók!:)

Hát itt is lenne az újabb rész. Remélem, hogy nem kellett sokat várnotok rá, de csak most tudtam hozni.

A részről csak annyit, hogy lesz benne egy rész, melyet nem én írtam, csak felhasználtam. Ez a részlet Taylor Swift - I Knew You Were Trouble c. számából van. Lehet többeknek ismerős lesz.

Senki ne értse félre, hogy én most más szerzeményével akarok villogni. Pont ennek elkerülése érdekében írtam ide ki, hogy csakis amiatt írtam, raktam bele azt a részt, mert pont ide illik és úgy gondoltam muszáj bele raknom. Úgyhogy lécci ne értsétek félre a szándékomat!:)

Szóval nem is húznám tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!♥

Idegesen fogtam a fejem. Fel-alá járkálva a szobámba próbáltam lenyugodni, kevesebb sikerrel. Mélyeket lélegeztem, kezeimet viszont ökölbe szorítottam. Képtelen voltam felfogni, hogy miért vagyok most ebben a helyzetben.
A toronyszobába lettem száműzve, melyből az egyetlen kiút az ajtó volt. Viszont most egy nagy lakattal le van zárva. Még ha ki is jutnék valami csoda folytán, akkor is két őr állná el az utamat. Fel sem tudom fogni, hogy hogyan volt képes a saját apám bezáratni ide. Minden akkor kezdődött mikor beléptem a nagyterembe.

Idegesen lépkedtem az elém tornyosuló trón felé. Apám elterülve a nagy székből engem figyelt, miközben minden egyes lépésemnél egy újabb ránc szaladt össze a homlokán. Eközben a teremben összegyűltek úgy szint engem vizslattak. Eléggé feszélyezett a helyzet, főleg, hogy Cristopher is ott állt a pásztázók között az apjával együtt. Erős akartam maradni, nem szerettem volna az újra feltűnt kétségbeesett lányt mutatni. Kihúztam magam és felszegett állal igyekeztem apám elé.
-Látni óhajtott apám. -hajoltam meg előtte méltóságteljesen.
-Már hiába próbálsz meg illedelmes lenni. Ennek akkor kellett volna az eszedbe jutnia, mikor elszöktél itthonról. -mordult fel idegesen.
-De én nem szöktem el! -védekeztem reflexből.
-Most meg feleselsz is. A helyedben és helyzetedre tekintve én meghúznám magam. Örülj neki, hogy nem bocsájtalak el a kastélytól. -harsant fel. Erre a teremben lévők halk morajlásba kezdtek, megzavarva a pillanatnyi csendet.
-Miért nem hiszel nekem? Nem szöktem meg! -magyaráztam kétségbeesetten.
-Ez már hallatlan! Szembeszegülsz apád állításával és még feleselsz is! -állt fel hirtelen a trónszékből. -Most pedig irány a szobád! -mutattam az ajtó felé.
-Nem küldhetsz szobafogságra olyan dolog miatt, amit nem is követtem el. -húztam ki magam előtte. Kijelentésemre egyik szemizma megremegett, a nyakán lévő ér dagadni kezdett, félő volt, hogy fel fog robbanni. Tettem egy apró lépést hátra, de hiábavaló volt. Meglendítette jobb karját, mely arcomon csattant. A nagy lendülettől kiestem egyensúlyomból. Az egyik pillanatban még az apám állt előttem, a másikban meg már a plafont néztem, a földön feküdve. A háttérből hitetlenkedő emberek hangját hallottam, de nem tudtam rájuk összpontosítani. A pár pillanatnyi tehetetlenség után két erős kar ragadott meg és rángatott fel a földről.
-Gyere Skylar! -állított talpra Chris.
-Menjünk. -suttogtam alig hallhatóan. Erősen kapaszkodtam karjába, nem akartam esetleg újra elesni. Nem voltam olyan állapotban, hogy egyedül tudjak járni, így erősen kellett koncentrálnom, hogy még Chris segítségével is egyenesen tudjak járni.

Most pedig az ágyamon fekszek és a plafont szuggerálom. Néha idegesen a hajamba kapok, de hamar lenyugszom. Gondolataim a Körzet körül járnak. Eszembe jutott Mia, a vele töltött órák, beszélgetések. Abby és Rose is, akik olyanok nekem, mint a nővérek. Furcsamód az első fiú aki eszembe jutott az Noah volt. Talán a köztünk történt kis incidens, vagy csak a szoros barátság - melyet én ápolok közöttünk - miatt, de nagyon hiányzott. Utána Kat jutott az eszembe. El sem hittem, de még ő is hiányzott. Legbelül tudtam, hogy csak jót akart nekem, ezért volt mindig olyan ellenséges és flegma velem. Én viszont ennek ellenére nagyon is szeretem őt.
Sóhajtva ültem fel az ágyon, majd kinyújtózva meggörnyedt végtagjaimat, felálltam. A nagy ablakhoz sétáltam. Elhúztam a vasfüggönyként lógó függönyt az üveg elől, majd kinyitottam az ajtót. A hideg, már már fagyos levegő sokként érte az idegességtől kipirult arcomat. Az eddig arcpírral borított arcom, hamar jégvirágok mezőjévé vált. Kifújva az eddig bent tartott levegőt, kiléptem az erkélyre. Leheletem füstként távozott kékre fagyott ajkaimból. Tudtam, ha nem csinálok gyorsan valamit, akkor az örök fagy birodalmába kerülök. Vagyis örökre megfagyok.
Becsuktam szemeimet és erősen összpontosítani kezdtem. Pár pillanat néma csend után halk suhogás, majd két erős szárny melegét éreztem. Újra kinyitottam szemeimet, így újra megcsodálhattam rég nem látott végtagjaimat. Most is ugyan olyan pompával ragyogtak, mint azelőtt, talán még szebbek voltak. Hófehér tollaim megremegtek a gyenge szellőben, ezáltal halk suhogó hangot kölcsönözve nekik. Megbabonázva néztem a nem éppen hétköznapi "kiegészítőimet", miközben hajamat dobálta a szél.
Soha nem hittem volna, hogy ez valaha pont velem fog megtörténni. Már kiskoromban sem hittem a tündérekben, manókban, sárkányokban, szőke hercegekben, de a szárnyaimat látva, rá kellett ébrednem, hogy ez mind valódi. Az a sok kitalált mese, élőlény, melyet néhány zavarodott elme talált ki, tényleg igazak. Nem csak saját kis világuk agyszüleményei, hanem valóságos, kézzel fogható teremtmények. Ennek tudatában gondoltam vissza a Körzet lakóira, akik talán hozzájuk hasonló módon, képzeletet felülmúló erők birtokában élnek. A tudatom legmélyéről, melyet eszem próbál elfeledni, egyre erőteljesebben, egy név kúszott fel: Alex.
Azt hiszem, amikor mindennek vége, felvillanó pillanatokként tér vissza az egész. Olyan, mint egy emlék-kaleidoszkóp, ahol az egész visszatér. Ő viszont már sosem fog. Azt hiszem, abban a másodpercben, hogy megláttam őt, egy részem tudta, hogy ez lesz. Nem mondott, vagy tett semmi olyat, egyszerűen csak volt egy ilyen érzésem. És az a hihetetlen az egészben, hogy nem tudom, fogok-e még így érezni valaha, bár nem tudom, kellene-e egyáltalán. Tudtam, hogy az ő élete túl gyors és túl vakító nekem, azt hittem, az ördög nem lökne olyan ember karjába, akinek ilyen angyali mosolya van. Talán amikor meglátott, ő is tudta, hogy ez lesz. Azt hiszem, kicsúszott a lábam alól a talaj. És az egészben nem is az a legrosszabb, hogy elveszítettem őt, hanem, hogy elveszítettem önmagam.

 -A francba! -vertem öklöm az ajtóba. Már három órája be voltam zárva a szobámba. Nem félek a kis, bezárt helyektől, de már kezdtem bepánikolni. Szitkozódva szorongattam sajgó öklömet, mely egyre nagyobbra és nagyobbra dagadt. Nagyot sóhajtottam és visszafeküdtem az ágyra. Fejemre húztam a párnámat és belesikítottam. Hangom elnyomta a kintről beszűrődött zajokat, de még így is ki tudtam venni a halk kopogásokat. Felültem az ágyon és kiszóltam:
-Szabad! -kiáltottam ki. Lassan kinyílt az ajtó és Marta feje kukucskált be rajta. Kíváncsian figyeltem, ahogy bepréseli zömök kis testét a vékony kis résen, az ajtó és fal között. Magamban jót kacarásztam szegény asszony esetlenségén, de végül sikerült átpaszírolnia magát a résen.
-Be szabad neked jönnöd ide? -kérdeztem gyanakodva.
-Mondjuk inkább úgy, hogy a saját kezembe vettem az ügyet. -legyintett egy csibészes mosoly kíséretében.
-Ha ezt apám megtudja, biztos, hogy elbocsájt a kastélytól. -pattantam fel az ágyról.
-Semmi baj Skylar drágám. Tudom mit csinálok. -fogta meg remegő kezeimet.
-De Marta! -próbáltam ellenkeni.
-Semmi de! Most pedig igyekezzünk, mert az őrök gyanút fognak. -ragadta meg karom és a ruhásszekrényemig vonszolt. Érdeklődve figyeltem, miközben az alacsony asszony pipiskedve próbálta elérni a szekrény melletti gyertyatartót.
-Segítsek? -kérdeztem egy idő után, mikor már meguntam a sikertelen kísérletet. Kifáradva nézett rám, majd egy aprót bólintott. Mosolyogva álltam lábujjhegyre, majd  megfogtam a gyertyatartó fogóját.
-És most?
-Fordítsd el negyvenöt fokkal balra. Erősen megmarkoltam a fogóját és rántva rajta egyet, elfordítottam a gyertyatartót. Hangos kattanás, majd halk csikorgás társult az elforduló szekrényhez. Kitágult szemekkel néztem, ahogy az eddig normálisnak, hétköznapinak hitt bútorom feltárja az évek óta őrzött titkos ajtaját.
-Ez mindig is itt volt? -tátottam el a számat. Marta látva csodálkozó tekintetemet hangosan kacarászni kezdett, majd megfogta kezemet és a titkos ajtó felé vezetett. Engedve noszogatásán, utána eredtem. A sok kis kacskaringós lépcsőfokokat kettesével szedve elég hamar leértem az alaksorba vagy pincébe. Nem tudtam megállapítani, mert az orromig sem láttam a sötétben.
-Itt már jártam. -suttogtam Marta fülébe.
-Tudom. -kuncogott fel halkan.
-Miért olyan jó érzés a szerencsétlenségemen nevetni? -nevettem fel én is. Marta arca komolyra váltott, de nem tartott sokáig.
-Na de elég most már a sok nevetésből! Dolgunk van! -váltott komolyra és meggyújtva egy fáklyát, elindult a keskeny, víztől nedves folyosón. Utána siettem, mert nem akartam egyedül maradni ezen a helyen. Mindig rossz előérzetem van az ilyen sötét folyosóktól. Mintha valaki egy sötét sarokból leselkedne utánad. Tiszta libabőr lettem a hideg fuvallattól, mely keresztülhasított a nyirkos térségen.
-Miért is vagyunk itt pontosan? -léptem be a már jól ismert könyvtárba.
-Mert rossz híreim vannak. Mikor tegnap vagy tegnap előtt a nagytermet takarítottam, hallottam amint Cristopher és az apja beszélgetnek. Nem sok jót mondhatok el róluk, főleg azok után, amit hallottam. -komorult el a tekintete.
-De mégis miről beszéltek? -türelmetlenkedtem.
-Hát rólad, meg valami esküvőről. Volt még szó jóslatról, meg gonoszokról. -ráncolta a homlokát. Arcom hirtelen hófehér lett, térdeim megremegtek. Ha nem kapaszkodom meg az asztal sarkában, akkor biztos, hogy elesek.
-Skylar jól vagy? -nézett rám együtt érzően Marta.
-Persze, csak nem tudom, hogy mit mondjak. El akar venni Chris? -dadogtam.
-De hát tudtál róla, nem? -csodálkozott az asszony.
-Persze, de akkor még nem is gondoltam be igazán a dologba. De így, hogy nyíltan beszélnek róla, egy kicsit más a helyzet.
-És mit fogsz lépni erre?
-Nem tudom. Igen vagy nem? Szabadság vagy kötöttség? Szerelem vagy kényszer? Te mit tennél a helyemben? -sóhajtottam fel.
-Nem tudom, tényleg nem tudom. -rázta meg a fejét csalódottan.
-Hidd el, én sem. Bárcsak tudnám. -ültem le egy székre csalódottan. Rákönyököltem az asztalra és az egyik könyvet kezdtem el lapozgatni. Nem is nagyon érdekelt, hogy mi az csak egy kis időre ki kellett kapcsolnom.
Hát ennél jobban viszont fel sem izgathattam volna magam. A könyv lapozgatása közben ráleltem egy igen izgalmas kis cikkre.

Hát ennyi lenne!:) Remélem, hogy tetszik és kapok pár komit!!;P
Pusszancs!♥
♥

11. ~I got back!*

Csáó Manók!:D

Hát itt is lenne a kövi rész!:) Tegnap akartam felrakni, de a Mikulásom késett, így én is késtem..:D De most itt vagyok, és elhoztam nektek a kövi részt. Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, mint a többi és sok pozitív komit fogok tőletek kapni a részhez.:)

Anyám hányszor mondtam ki, hogy rész?!:D

Najó! Nem is húzom tovább az időt, jó olvasást és szép napot nektek!:)

Ui.: Tudom, hogy már elmúlt, de utólag is Boldog Mikulást!!!!!♥

Puszi!♥

-Nem szeretnéd becsukni azt a rohadt ablakot? Kiég a szemem. -tettem kezem a szemem elé, hogy az életem további részében lássak is valamit.
-Ja, persze! -pattant fel Noah az ágyról és becsukta az ablakot. Miután a függönyt is behúzta végre láttam is valamit. Igaz, hogy először csak foltokban, de szemem hamar hozzászokott a rendes fényhez.
-Köszi. Így már azért mindjárt már. -mosolyodtam el és leültem az egyik fotelbe. Noah is visszafeküdt kényelmes pozíciójába és rám emelte kérdő és kíváncsi tekintetét. Mélyen beszívtam a levegőt és feszengeni kezdtem a fotelben. Lesütöttem a szemem és motyogni kezdtem.
-Csak bocsánatot szerettem volna kérni. -suttogtam magam elé. Noah felhúzta a szemöldökét és értetlenül nézett rém. Nagyot sóhajtottam és újra elmondtam, valamivel hangosabban.
-Bocsánat! Tudom, hogy bunkó voltam veled. Egy kicsit ki voltam akadva, ezért voltam olyan ingerült.
-Tudom. Nem haragszom. -vont vállat, majd újra belemerült a könyv olvasásába. Továbbra is feszengve ültem a fotelben, figyelve Noah arcvonásait. Egy ideje már nézhettem, mikor fel sem nézve a könyvéből mosolyogni kezdett, majd megszólalt.
-Ne bámulj már ennyire! A végén még elpirulok. Meglepődve vettem tudomásul, hogy több dologra is tud figyelni, így simán kiszúrta, hogy őt nézem. Elpirulva sütöttem le szemeimet és a cipőm orrát kezdetem el tanulmányozni, mintha az olyan érdekes lenne.
-Csak nem zavarba hoztalak? -nevetett fel jóízűen. Fejemet felemelve, tekintetemet az övébe fúrtam. Felálltam a fotelból és felé közeledtem, de egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet. Zavarodottan nézett rám, nem tudta elképzelni, hogy mit akarok most csinálni vele. Egyre közelebb és közelebb lépkedtem felé, míg végül már csak pár centi volt kettőnk ajka közt. Gúnyosan elmosolyodtam, majd lassan suttogni kezdtem.
-Én azt hittem te jöttél zavarba. -szaggatottan szívta magába a levegőt, szemei a vágytól égtek. A hatás kedvéért még egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, így ajkaink súrolták egymást. Itt már nem bírtam ki röhögés nélkül. Felkaptam egy párnát és a megbabonázott Noah-nak vágtam. A meglepettségtől reagálni sem tudott. Lefordulva az ágyról, nagy koppanással ért földet, belőlem meg kitört a röhögés.
-Te szemét! -ugrott fel és nekem dobta a párnáját. Sikítva bukfenceztem le az ágyról. Gyorsan bemásztam az ágy alá, így egy kis időt nyerve ellene.
-Ugye tudod, hogy tele van pókkal. A megjegyzésre kitágultak szemeim és sikítozva másztam ki az ágy alól. Ahogy a fejem is kikerült a bútor alól, Noah felkapott és megpörgetett a levegőben.
-Kérlek szépen tegyél le! El fogom magam hányni. -nevettem kínomban.
-Ahogy szeretnéd. -engedett el forgás közben, így megpördülve a levegőben, az ágyra érkeztem. Tekintetemet a plafonra szegeztem, hogy minél hamarabb elmúljon a szédülés. Sikerült is volna, ha Noah felém nem tornyosul. Arca centikre volt az enyémtől, száját féloldalas mosolyra húzta. Szemei gyermeki játékossággal csillogtak. Nem lehetett nem észrevenni az arcán átfutó remény, vágyakozást. Egy kicsit kellemetlenül is éreztem emiatt magam.
Mivel nem tanúsítottam túl nagy ellenkezést, így azt gondolhatta, hogy nincs ellenemre, ha megcsókol. De nagyon is ellenemre volt!
Noah egyre közelebb és közelebb hajolt, míg végül ajkunk súrolta a másikét. Itt várt pár pillanatig, majd gyengéden megcsókolt. Meleg ajkai bizsergést kölcsönöztek rideg számnak. Szemeimet lecsuktam, testemet átjárta egyfajta megkönnyebbülés. Ezt csak a szeretethiányomnak tudtam be.
Nem tudom, hogy mennyi ideig voltunk így. Az időérzékem teljesen felhagyta a szolgálatot.
Megmentésemre pedig egy vészharang sietett. Tudatom legmélyéről feltörő hangocska, mely ráébresztett, hogy mit is tettem. Szemeim kipattantak és amilyen erővel csak tudtam, eltoltam magamtól az értetlen fiút. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam az ágyról és az ajtó felé siettem. Minél messzebbre akartam most kerülni tőle. Nem akartam a szemébe nézni, mert nem tudtam volna értelmes magyarázatot adni kérdéseire.
Már majd nem kint voltam, mikor egy erős kar elkapott és visszarántott. A hirtelen kimért rántástól elvesztettem az egyensúlyomat és Noah felsőtestének ütköztem. Kezemet kidolgozott mellkasára helyeztem, ezzel is tompítva az ütközést.
-Kérlek szépen hagyj! -szipogtam.
-De Skylar. Mi volt ez az előbb? -emelte meg állam, hogy a szemembe tudjon nézni. Megráztam a fejem, hogy nem kérdezősködjön és próbáltam kerülni a szemkontaktust.
-Értem. Békén hagylak. -engedte el kezem. Óvatosan hátrébb léptem és felnéztem rá. Fejét lehajtotta, szemeiből kihunyt a vágy, a csillogás. Egy pillanatra még meg is sajnáltam.
Fejben veszekedni kezdtem saját magammal. Tudtam, ha most elmegyek egy éltre megbántom őt. Ha viszont itt maradok és esetleg megölelem, akkor reményt adok neki, pedig semmi esélye sincs. Ezer és ezer gondolat, érv kavargott a fejemben, de végül rászántam magam a döntésre. Mindez egy másodperc alatt zajlott le bennem. Végül az esetleges félreértés mellett döntöttem és elé lépve megöleltem.
-Sajnálom. -suttogtam elhaló hangon. Megrázta a fejét, majd a vállamba fúrta. Szorosan ölelt magához, mintha soha többé nem akarna elengedni. Fejemet a vállára hajtottam, szemeimet óvatosan lecsuktam. Mélyeket lélegeztem jellegzetes illatából, majd óvatosan eltoltam magamtól. Szomorúan néztem szemeibe, melyekből megbánás és fájdalom sugárzott.
-Úgy sajnálom. -mondta fájdalmas hangon. Meleg tenyerét arcomra helyezte.
-Nem a te hibád. -fogtam meg az arcomon lévő kezét. Egy apró keserű mosoly jelent meg a száján.
-Hát persze. Az sem az én hibám, hogy Alexxal találkoztál előbb és nem velem. -jegyezte meg csípősen.
-Ez nem igaz! Ennek semmi köze Alex-hez. -védekeztem.
-Persze! Ha ő nem lenne akkor esetleg lenne valami esélyem nálad. De látszólag teljesen bele vagy zúgva a mi drága Alex-ünkbe. -mondta gúnyosan.
-Ezt fejezd be! Nincs jogod alaptalan dolgokkal megvádolni engem. -emeltem meg a hangom. Ekkor nyílt az ajtó és egy nem várt személy lépett be rajta. Idegesen fordultam meg, de minden érzelmem egy pillanat alatt elszállt. Helyére újabb harag és megvetés került.
-Bocsi. Zavarok? -kérdezte megvetően kettőnkre nézve.
-Nem . Már úgy is menni készültem. -néztem Alex-re szúró pillantással, majd kikerülve őt, elhagytam a szobát. Idegesen trappoltam végig a folyosón. Magamba mérgelődve mentem neki, minden második erre tévedő embernek. Mit sem törődve a  felháborodott emberekkel, célirányosan siettem előre.

Idegesen rángattam elő nagy táskámat. Amit csak tudtam és elért kezem, azt mind beledobáltam a táskába. Kapkodva rohangáltam össze-vissza. Minél előbb el akartam hagyni ezt a helyet. Újra otthon akartam lenni apával, James-szel és a kastély dolgozóival. Még az sem érdekelt volna, hogy Chris és az apja is ott lebzselnek. Futtában felkaptam még pár fontos holmit, majd nyitottam is volna ki az ablakot, de valaki megelőzött. Kivágódott az ajtó és Alex rontott be rajta. A hirtelen ért tettenéréstől teljesen lefagytam. Ijedtemben még a táska is kiesett a kezemből.
-Nem engedem, hogy elmenj! -lihegte kifáradva.
-Nem akadályozhatsz meg benne. Nem tarthatsz itt örökké.
-Dehogyisnem!
-És mit akarsz tenni? Ideláncolsz az ágyhoz. -emeltem meg a hangom.
-Ha arra van szükség akkor igen. -lépett félem kettőt, majd gyengéden megfogta kezeimet. Egy pillanatra meginogtam. Pechemre kiestem a magabiztos lány szerepéből. Ezt ő is észrevette és felbátorodva lépett felém még egyet, így testünk teljesen egymáshoz simult.
-Ne nehezítsd meg a dolgom. -toltam el magamtól finoman, majd felvéve a táskámat az ablakhoz léptem.
-Hát ennyi?! Ennyi volt az a nagy elszántság? És mi lesz az emberekkel? -nézett rám kétségbeesetten.
-Elég nagy fiú vagy már ahhoz, hogy egyedül is meg tudd védeni őket. És hát itt van Kat és a csajok. Ők mindenben támogatni fognak téged. Meg persze egyesek számára nem szívlelt személy vagyok. -nevettem el magam kínomban.
-Ez nem igaz. Te is tudod!
-Éppen ez az! Jól tudom, hogy igaz. -mosolyodtam el keserűen.
-Kérlek. Csak azt akarom, hogy boldog légy. -suttogta elhaló hangon.
-Tudom és sajnálom. -mondtam, majd felléptem az ablakpárkányra. Vettem egy mély levegőt és kitártam a hatalmas ablakot. A téli szél azonnal a hatalmába kerített és pillanatok alatt sikerült lehűtenie. Megkapaszkodtam a legközelebbi ágba és felkészültem az esetleges zuhanásra. Mindezek előtt viszont utoljára hátranéztem. Bár csak ne tettem volna! Ott állt előttem meggyötörten, kétségbeesetten. Soha nem láttam még őt ennyire tehetetlennek. A szívem szakadt meg miközben rám emelte könnyekben úszó tekintetét. Nagyot sóhajtottam és leléptem a párkányról. Érdeklődve figyelte minden egyes léptemet, de nem mozdult.
A köztünk lévő távolság megtétele közt azon gondolkodtam, hogy helyesen cselekszem e. Mert ha most nem teszem meg akkor lehet, hogy egész életemen keresztül bánni fogom. Ha viszont megteszem és nem úgy sül el a dolog, ahogy szerettem volna, akkor soha többé nem merek a szemébe nézni.
Mikor elé léptem, összeszedtem minden bátorságomat és arcát kezeim közé fogtam. Mélyen a szemébe néztem és halványan elmosolyodtam.
-Bocsáss meg! -mondtam, majd óvatosan megcsókoltam. Nem volt hosszú életű, még csak szenvedélyes sem. Inkább nevezném szájra puszinak, de nekem még is sokat jelentett.
Először meglepődött, de hamar magához tért és végigsimítva arcomon, visszacsókolt.


Idegesen toporogtam a hatalmas vaskapu előtt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok állni a saját kastélyunk előtt. Vettem egy mély levegőt, majd bekopogtam a kisebb faajtón. A túloldalról  halk léptek zaja, majd a zár kattanása végül egy kérdő hang hallatszott.
-Skylar hercegnő vagyok. -mondtam cérnavékony hangon. Féltem az első reakciótól. Nem tudtam, hogy több, mint két hónap után mit fognak hozzám szólni. Reménykedtem benne, hogy inkább örülni, mintsem megbotránkozni fognak újra felbukkanásomon.
-Az ehetetlen! Skylar hercegnő meghalt. -válaszolta a megdöbbent és hitetlenkedő férfi.
-De én nem haltam meg! Nyissa ki az ajtót és győződjön meg a saját szemével. erre már nem jött válasz. Sőt! Semmilyen hang vagy motoszkálás nem utalt arra, hogy még ott lenne az őr. Már kezdtem azt hinni, hogy faképnél hagytak, de ekkor a zár kattant egyet, a nagy vasajtó pedig nyikorogva kitárult. Mögüle egy kíváncsi tekintet kukucskált ki.
-Skylar hercegnő, tényleg te vagy az? -derült fel az a jellegzetes arc. Elmosolyodtam a boldog, mosolygós asszonyon. Még soha nem láttam ilyen boldognak őt.
-Igen. Én vagyok az Marta. -tártam ki karjaimat.
-Te szent ég! Tényleg te vagy az! -sikított fel örömében és a nyakamba borult. Nevetve öleltem magamhoz a csöppnyi asszonyt. Az üdvözlés után kézen ragadott és a kastély felé húzott.
-Most azonnal beszélned apáddal. Biztosan örülni fog érkezésednek. -mondta futtában.
-Hát én nem hinném. -motyogtam az orrom alá.
-Parancsolsz? -fordult felém.
-Semmi, siessünk. -erőltettem magamra egy mosoly félét.

A nagyteremben nagy volt a nyüzsgés. Mindenki fel volt pörögve a hír hallatán, hogy lehet még mindig élek. Izgatottan lépkedtem végig a szobám és a nagyterem közötti folyosón. Féltem is, de egyben vártam is a találkozást. Nem tudtam, hogy mi lesz apám reakciója hirtelen felbukkanásomra és hogy milyen mesével állok, majd elő neki. Mert biztos vagyok benne, hogy elsők között fogja megkérdezni, hogy hol voltam több, mint két hónapig.
Megállva a nagy faajtó előtt vettem egy mély lélegzetet, majd benyitottam.

Hát most ennyi lenne! Remélem, hogy tetszett és kapok pár jó vagy rossz (:D) szót.
Komizzatok lécci!!!♥♥ :D

Pusszancs!♥

10. ~Hurricane.*

-Mégis meddig voltam kómában? -értetlenkedett. Szaggatottan szívtam be a levegőt, felkészülve a válaszra.
Némán álltam vele szemben, egy hang sem jött ki a torkomon. Skylar megelégelve a némaságomat erőteljesebb hangnemre váltott.
-Alex! Azt kérdeztem, hogy mégis meddig voltam kómában!! -emelte meg a hangját. Vettem egy mély levegőt és válaszra nyitottam a szám.
-Több mint két hónapig. Most pedig december 3.-át írunk.
-Az lehetetlen. -suttogta maga elé erőtlenül. Lábai remegni kezdtek, alig állt már a lábán. Mentőövként az ágy szélébe kapaszkodott, majd leroskadt az ágyra. Mereven bámult maga elé, már kezdtem azt hinni, hogy soha többé nem fog megszólalni. Tettem felé pár lépést és megfogtam remegő kezét.
-Skylar figyelj...
-Ne! Csak ezt ne! -rántotta ki kezét az enyémből. -Lehetetlen, hogy annyi ideig lettem volna kómában. Hazudsz! -kiabálta hisztérikusan, majd sírva kirohant a szobából. Egyik pillanatról a másikra megváltoztak az érzései. Nekem ez már túl sok volt egy napra. Tehetetlenül ültem le az ágyra, ahol előbb még Skylar ült.

*Skylar szemszöge*

A szememet törölgetve siettem végig az épületen. A padlóra szegezve a tekintetemet haladtam előre, míg nem akadályba ütköztem. Szipogva néztem fel a magas férfira.

-Bocsi. -hüppögtem.

-Sky mi történt? Jól vagy? -mért végig aggódva Noah.

-Semmi sem történt. Minden rendben van. -töröltem meg a szemem.

-Innen nem úgy tűnik. Na gyere ide! -mosolyodott el, majd megölelt. Szorosan hozzábújtam. Arcomat a vállába fúrtam, mélyen beszívtam az illatát. Egy kicsit sikerült lenyugodnom, már nem rázkódtam a sírástól.

-Köszi. Most már jobban vagyok. -távolodtam el tőle és magamra erőltettem egy mosolyt.

-Akkor jó! Sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz és nem sírsz. -söpört ki néhány kósza tincset a szemből. Lehajtottam a fejem, hogy leplezni tudjam zavaromat. De még így is észrevette, hogy elpirultam. Tekintettel a zavaromra témát váltott és nem kezdett el faggatózni.

-Alex-et hol hagytad? Erre a névre elkomorodott az arcom.

-Nem tudom. És nem is nagyon érdekel. -vontam meg a vállam.

-Na mi ez a duzzogás. Csak nem megbántott. -mosolyodott el.

-Kit érdekel Alex?! -duzzogtam továbbra is.

-Én azt hittem, hogy te meg ő...-puhatolózott.

-Nincs olyan, hogy Alex meg én! -kaptam fel a vizet.

-Jól van na! Csak ne harapd le a fejem. -nevetett fel jóízűen.

-Nagyon vicces! Majd akkor beszélünk, ha egy kicsit megkomolyodtál. -fontam össze a karjaimat magam előtt, majd sarkon fordultam és faképnél hagytam őt. Miután befordultam a folyosó végén, még onnan is hallottam Noah nevetését.
Mérgelődve szeltem át a folyosót, majd kiérve a kertbe, levágtam magam a hóba. Háton feküdtem és becsukva a szememet, a nap utolsó sugarait próbáltam elkapni. Gyér erejével világította meg arcomat, érdekes csillogást kölcsönözve neki.
Nem érdekelt, hogy esik a hó és egy szál pólóban hempergek benne. Nem érdekelt, hogy nemrég még halott voltam és kaptam egy újabb lehetőséget az élttel, az újrakezdésre. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt jobban a felejtésnél. Minél hamarabb el akartam felejteni, azt a barmot. Ki akartam törölni az emlékeim legmélyebb és sötétebb zugaiból is. Soha többé nem akartam látni vagy hallani felőle.
Idegesen a hóba vertem, ökölbe szorított kezemet. Egy adag havat ezzel a mozdulattal az arcomba is csaptam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Jelen pillanatban a halálra fagyás is jobb megoldás lett volna a felejtésre.
Bőröm kékülni kezdett a csontig hatoló hidegtől. Átázott és megfagyott ruháim börtönként öleltek át. Szám először elfehéredett, majd egyre sötétebb árnyalatban kezdett tündökölni. Minden egyes lélegzetvételnél összekoccantak fogaim, ezzel is jelezve a testem, hogy a fagyás szélén állok.  Ha fel is akartam volna kelni, földhöz fagyott testem nem engedte. Mint egy börtön, mely bensőmet az örök jég fogságába zárta volna.
-Te normális vagy?! Azonnal kelj fel! -hallottam meg két sietős léptet, ami alatt ropogott a hó. Hangja vészjóslóan csengett elmémben, ráébresztve a tényre, ha azonnal nem kelek fel, akkor halál fia vagyok. Fogvacogva ültem fel, majd egy erős kar segítségével sikerült talpra vergődnöm. Hálásan pillantottam a dühös lányra, aki összefonva maga előtt karjait, bosszúsan méregetett.
-Mi lenne, ha nem próbálnád megölni magad?! Az egy tény, hogy öngyilkos hajlamaid vannak. Ezt még elfogadtam. Azt is lenyeltem valahogy, hogy meg akarsz halni. De ha már ilyenre szánsz az idődből, akkor legalább hagy én végezzek veled. -vigyorodott el gúnyosan. Remegve néztem rá, szemeiből bosszúságot, haragot, de egy kis aggodalmat véltem felfedezni.
-Csináld csak! Nekem már nem számít. -suttogtam erőtlenül. Kat egy pillanatra megrendült, majd kezdett alábbhagyni arrogáns, bunkó viselkedése. Arcvonásai megenyhültek, megfeszült izmai elernyedtek. Most engedte csak láttatni, hogy milyen is ő valójában. Egy kedves, aranyos lány, aki nagyon aggódik a szeretteiért. De sajnos ezt az énjét csak egy pillanatra engedte láttatni, ugyanis újra a durva maszk mögé bújt, melyet mindenki olyan jól ismert már.
-Miért vagy ilyen? Neked egy csomó minden megadatott az életben és egy kis akadály miatt mindet eldobnád? Én a szüleimet soha nem láttam, kiskorom óta kiképzésekre jártam. Csörgők és plüssmacik helyett kardokkal és íjakkal "játszottam". Nekem soha nem adatott meg a szabadság lehetősége. Mindig kötődtem valakihez, függtem valakitől. Te akkor mentél ki a kertbe játszani, amikor csak akartál. Azt csináltál amit csak akartál. Neked senki nem mondta meg, hogy mit csinálj vagy mit ne! Helyetted mindent elvégeztek, ha kellett vagy úgy akartad. Nekem a saját két kezemmel kellett megteremtenem a mindennapi szükséglethez valót. Ha nem végeztem el az aznapi munkámat, nem kaptam vacsorát. Te csak azt hiszed, hogy neked milyen szörnyű életed van. De egy kicsit el kéne már magadtól vonatkoztatni és le kéne szállni a magas lóról. Itt nem csak te vagy! Most több ezer élet függ tőled, és a te személyes kis gondjaidtól megfosztanád a saját életed, ezáltal az övéket is? Gondolkozzál már egy kicsit! -oktatott ki ordítozva, majd sarkon fordult és beviharzott a meleget árasztó épületbe. Lesokkolva álltam a térdig érő hóban. Még soha senki nem volt velem ilyen őszinte. Lehet, hogy csak ennyi kellett ahhoz, hogy ráébredjek az én kis pitiáner gondjaim, mit sem érnek, az egész világ gondjaival szemben. Kitisztult fejjel a tomboló Kat keresésére indultam. Szerencsémre, kiabálva haladt a házban, így nem volt nehéz megtalálnom őt. A nappaliban tombolt. A díszpárnákat mind a földre hajította, a vázákat leverte a szekrényről. Apró darabokra hullva jelképezte lelki állapotomat, de most nem az önsajnálatnak volt itt az ideje. Összeszedtem minden bátorságom és a csapkodó Kat-hez léptem.
-Nyugodj meg! Kat sajnálom. -öleltem magamhoz. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyáltalán hozzá szóljak. Nem tudom honnan jött ez a hirtelen merészség, de egy kis önbizalmat adott a további tetteimhez.
Megrökönyödve állt karjaim közt, mint egy szobor. Sikerült meglepnem, őt ezzel a hirtelen jött kedvességgel. Kihasználva csodálkozását, újra beszélni kezdtem.
-Nagyon sajnálom az előbbieket, és alapjában véve mindent. Tudom, hogy bunkó dolog volt tőlem, hogy mindenki vel magamat sajnáltattam, és hogy nem vettem észre a körülöttem lévők gondjait. Annyira sajnálom! -csuklott el a hangom. Kat erősen taszított el magától, és mélyen a szemebe nézett.
-Ezzel a kis fejmosással nem adtam okot, hogy itt bőgj előttem. Fejezd már be! Olyan vagy mint egy csecsemő. -fintorodott el. -Nem tudnál érett, felnőttek módjára viselkedni? Ja, várjunk csak! Te nem is vagy az. -vágta a képembe. Hitetlenkedve néztem, az előbb még kedves lányra.
-Veled is élvezet beszélgetni. Én az előbb kedvesen nyitok feléd, és még bocsánatot is hajlandó vagyok kérni, erre te simán megalázol. Tudsz róla, hogy mennyire kedves vagy? -mondtam cinikusan.
-Ezt most bóknak veszem. -vigyorodott el.
-Vedd annak aminek, csak akarod, de én most megyek. -sértődtem meg. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt. A szemem sarkából egy elrepülő párnát vettem észre. Oldalra hajoltam, így még időben hárítottam a felém intézett párnát. Lepődve fordultam vissza és értetlenkedve néztem rá.
-Ha vesztesz máris feladod? Márpedig én nem fogom hagyni, hogy elmenekülj a felelősség elől. -vágott hozzám egy újabb párnát. Tátott szájjal reagáltam le a nekem vágódó párnát. Tompa puffanással repült az arcomba, majd a földre.
-Ha harc, hát legyen harc! -kiáltottam, majd felkapva egy párnát, Kat-nek estem. Ahol értem, ott püföltem. Sikítozva ütöttük a másikat a foszlásnak indult párnákkal. A végén a tömésnek szánt toll is kihullott belőlük, így tollfelhőt képezve körülöttünk. Prüszkölve estem össze a padlón, hasamat fogva a röhögéstől.
-Megadom magam. Te nyertél, csak ne üss. -nevettem fuldokolva a sok lenyelt toll miatt.
-Megint feladod?! Te ezt soha nem fogod megérteni. -hagyta abba a püfölést.
-Miért baj az, ha egyszer jobbnak látja az ember, ha feladja? -néztem fel rá.
-Még ha csak egyszer adtad volna fel? -horkant fel. -De nem is baj. Így legalább könnyebben szabadulok meg tőled.
-Ezt meg hogy érted? -ráncoltam a homlokom.
-Hát azt tudnod kell, hogy mikor kómában voltál...szóval aggódtam miattad. De mielőtt még elérzékenyülnél, ki kell hogy ábrándítsalak, nem amiatt aggódtam, mint amire te gondolsz. Csak hát ugye nem akarom, hogy egy egyszerű tűz végezzen veled. Ha meg is kell halnod, akkor azt szeretném, hogy általam halj meg. -mondta ki halál nyugodtan a rémisztő tényeket.
-Mi van?! -tátottam el a szám.
-Hmm...csak annyi, hogy vigyázz magadra, mert nem bocsájtom meg magamnak, ha más keze által fogsz meghalni. -vigyorodott el gúnyosan, majd kiment a felfordult szobából. Letaglózva álltam a rumlis szoba közepén. Mindenhonnan tollak szállingóztak, a padló felé tartva. Mindenhonnan leverve a szép díszek, én meg csak állok, mint egy darab bot.
Belegondolva a dolgokba, Kat most adta a tudtomra, hogy aggódott miattam. Még ha nem is teljesen miattam, de aggódott. A tudat teljesen lesokkolt, míg arcomra egy hatalmas vigyor ült ki. Az újonnan jött boldogság miatt, szórakozottan hagytam el a szobát. Utoljára még visszanéztem a hurrikán sújtotta terepen, majd végleg elhagytam a szobát.
Még véletlenül sem akartam, hogy azt higgyék, én tettem ezt a szobával. Kuncogva rohantam végig a kihalt folyosón, míg nem megálltam egy csukott ajtó előtt. Mély levegőt vettem és benyitottam. A hirtelen jött fényáradat miatt alig láttam valamit. Csak néhány alakot, formát tudtam kivenni a vakító fényben.

Hát most csak ennyire futotta. Remélem, hogy azért tetszett és komiztok páran.
Tudom, hogy nem lett valami iszonyatosan hosszú, de erre a részre csak ennyit terveztem.
További szép napot és hetet nektek!
Pusszancs!♥

9. ~Snow?!*

Drága Manók!♥

Fú! Nem is tudom, hogy mit mondjak. Nagyon régen hoztam már részt, ezt beismerem és nagyon szégyellem magam miatta. Nem akarok magyarázkodni, hogy miért nem raktam fel eddig részt. Se időm, se gép közelben nem voltam. De remélem, hogy velem maradtatok és továbbra is fogjátok olvasni a történetemet. Tényleg nagyon sajnálom, hogy eddig megvárattalak titeket...!
A résszel kapcsolatban csak annyit, hogy ez lesz az első olyan rész, melyben nem Skylar szemszögéből fogok írni. Remélem, hogy így is elnyeri majd a tetszéseteket. Jó olvasást hozzá!:)
Szép napot nektek!♥

*Alex szemszöge*

Két és fél hónappal később.

Sietve szeltem át a nyüzsgő folyosót, Skylar szobája felé tartva.

-Abby! Van valami? -kaptam el a lány karját, aki velem szembe jött. Rám nézett, de szemeiből fájdalom és együttérzés sugárzott.

-Alex tudod, te azt nagyon jól. Nincs sok remény, hogy fel fog kelni. Már több mint két hónap eltelt. Sajnálom, de szerintem jobb lenne, ha elfelejtenéd. -hajtotta le a fejét, majd otthagyott a folyosón. Döbbenten néztem utána, de nem volt időm hitetlenkedni, mert látnom kellett Sky-t, így tovább siettem.

Halkan benyitottam a szobába. Tekintetem az alvó lányra tévedt. Lassan becsusszantam a résnyire nyitott ajtó és a fal között, majd megálltam az ágy mellett. Nap mint nap megtettem ezeket a mozdulatokat, amik már így berögzültek. Nagyot sóhajtottam és leültem az ágy melletti székre, melyet még én rakattam be ide. Arcomat kezeimbe temettem, és próbáltam erős maradni.
-Ha tudnád, hogy mennyien aggódunk miattad. Annyira sajnálom, hogy aznap kiabáltam veled. Egy szót sem gondoltam komolyan, de valahogy muszáj volt rávennem téged, hogy képes légy használni az erődet. Bárcsak ne tettem volna. Ha nem vágtam volna azokat a fejedhez akkor még mindig... -elcsuklott a hangom és sűrűn kellett pislognom, hogy el ne sírjam magam. Lélegeztem párat, majd folytattam.
-Ha most látnál engem, biztosan jól kiröhögnél, hogy milyen kis érzékeny lettem. Én magam sem értem, hogy mi van velem. Talán neked sikerült megérintened. És most meg állandóan sírok. -nevettem fel kínomban. Újra sóhajtottam, majd átültem Sky ágyához és megfogtam a kihűlt, fehér kezét.
-Bárcsak hallanál most. Bárcsak értenéd amit mondok. Hogy lehettem ekkora barom! -szorult ökölbe a kezem. Fájdalmamban és elkeseredettségemben ordítani tudtam volna. Lerogytam az ágy mellé, arcomat az élettelen lány kezébe temettem. Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Lehet, hogy csak percek, de az is lehet, hogy órák teltek el. A fájdalomtól nem tudtam másra gondolni, csak az előttem fekvő élet és halál között vívódó lányra. Ha meghal, az az én lelkemen szárad. Miattam leli halálát ez az ártatlan lány. Soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak ezt.
Önmarcangolásomból az egyik gép pittyegése zökkentett ki. Egyre lassabban csipogott, majd egyenletes zúgássá vált. Ijedten kaptam a tekintetem a szív ritmusát figyelő monitora. Skylar szíve leállt. Azonnal felpattantam és feltépve a szoba ajtaját Mark keresésére indultam.
-Mark! Mark!! -kiabáltam torkom szakadtából, miközben rohanva szeltem át a nyüzsgő folyosót. Fellökve egy-két embert vettem be az éles kanyart a folyosó végén, mire beleütköztem valakibe.
-Lassabban fiatalember! -állított meg Mark.
-Mark! Azonnal gyere! Skylar szíve leállt. -ragadtam meg a karját és kezdtem el húzni a lány szobája felé.
-Alex állj már meg! Mi van Skylar-el? -állított meg.
-Leállt a szíve! -üvöltöttem az arcába.
-Uramisten! -sápadt el teljesen. Újra megragadtam a kezét és felráncigáltam Sky szobájába. Az ajtó előtt megálltam és Mark-ra néztem.
-Figyelj ide Alex! Én most bemegyek, de te nem jöhetsz be. Szólj Rose-nak és Abby-nek. Ők tudni fogják, hogy mi történt. -utasított, majd előttem bezárta az ajtót. Értetlenkedve néztem a becsukott ajtóra, de belül egy kis hangocska utasított, hogy menjek és keressem meg a lányokat. Sarkon fordultam és a két lány keresésére indultam. Szerencsére hamar meg is találtam őket. A kerti hintában ültek és beszélgettek.
-Lányok gyertek gyorsan! Skylar-nek leállt a szíve. Mark most ment be hozzá. Azt mondta, hogy ti tudjátok, hogy mit kell tenni. -rohantam oda hozzájuk.
-Uram Isten! Azonnal megyünk. -pattant fel egyszerre a két lány és berohantak az épületbe. Egyedül hagytak a gondolataimmal. Tehetetlenül rogytam le a hintába. Üveges tekintetemmel a messzeségbe révedtem, hagytam, hogy magával ragadjanak ez érzelmeim.
-Alex. Minden rendben? -érintette meg valaki az arcom. Összerezzentem az idegen és hideg érintésre. Lassan oldalra fordítottam a fejem és tekintetem egybefonódott a húgoméval.
-Nincs! Semmi sincs rendben! -mordultam fel bosszúsan. -Skylar lehet, hogy meg fog halni. Én meg semmit sem tehetek. Tétlenül kell ülnöm és várnom, hogy túléli e ezt az egészet vagy sem. -fogott el a sírógörcs. Arcomat a kezeimbe temettem és zokogni kezdtem.
-Gyere, menjünk be. -fogta meg gyengéden a kezem Kat és bekísért a nappaliba. Lerogytam a fotelba, testvérem meg mellém telepedett. Szorosan magához ölelt és nyugtatni próbált.
-Minden rendben lesz. Skylar erős lány, túl fogja élni. -simogatta a hátam.

-Csak az a legszörnyűbb az egészben, hogy ha meghal, az az én lelkemen szárad. Ha nem kiabáltam volna vele, akkor most is gyakorolna. De nem így van. -hajtottam le a fejem.
-Ne így gondolj erre. Légy pozitív és igenis akard, hogy Sky felkeljen. Nem hittem, hogy valaha is ezt fogom mondani, de nagyon remélem, hogy semmi baja nem lesz. -csuklott el Kat hangja. Meglepődve néztem rá. Mindenre számítottam volna, csak erre nem. Egy picit elmosolyodtam és magamhoz öleltem a sírás szélén álló húgomat. Erősen kapaszkodott belém, mintha én adnék neki ezzel menedéket. Fejét a vállamba fúrta, vállai remegtek a zokogástól. Ettől csak még közelebb húztam magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Nem tudom meddig lehettünk így, de az biztos, hogy sokáig. De mégsem volt elég hosszú ahhoz, hogy teljesen elfeledjük a jelenlegi körülményeket. Ha sikerült is volna, egy éktelen ordítás újra felidézte volna a mostani körülményeket. Ijedten kaptuk fel a fejünket Kat-tal egyszerre. Félve nézett rám, de nem tudtam értelmes magyarázatot adni, a benne lappangó kérdésre.
-Ez Skylar! -jött a hirtelen felismerés. Ellöktem magamtól a remegő húgomat és futásnak eredtem. Kat még utánam kiáltott, de nem figyeltem rá. Minél előbb Sky szobája előtt akartam lenni. Egyre közelebb és közelebb voltam a szobához és egyre élesebbek lettek a kiáltások. Mikor a szoba elé értem, akadájozták az utam, hogy bemehessek hozzá.
-Sajnálom Alex, de nem mehetsz be. -állt elém Rob.
-Engedj! -kiáltottam rá.
-Figyelj Alex. Sajnálom, de nem engedhetünk be. -fogta meg a karom Noah.
-Majd meglátjuk! -rántottam ki a karom és azzal a lendülettel orrba vágtam szegény fiút. Nem tehettem mást, csak így tudtam bejutni a szobába. Szegény srác a nagy lendülettől megtántorodott és elesett. Abby felsikított és szája elé kapta a kezeit. Kihasználva a hirtelen beállt zavarodottságot, feltéptem az ajtót és besiettem a szobába. A látvány, ami fogadott teljesen lesokkolt. Mark Skylar felé emelte két kezét, melyből valami láthatatlan erő kínozta a tehetetlen lányt. Ordítva vergődött az ágyban. Teste kővé dermedt, minden idegszála megfeszült. Homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek, okölbe szorított kezeiből fojt a vér. Lábaim földbe gyökereztek, mozdulni sem tudtam. Mark még csak rám se nézett, megszakítás nélkül fojtatta Skylar kínzását. Nyeltem egy nagyot és minden bátorságomat összeszedve Mark-ra rontottam. Ellökve őt az ágytól, Sky megmentésére siettem. A férfi tehetetlenül terült el a földön, értetlenkedve nézve rám. Mit sem törődve vele, a kimerült és alig pihegő lányhoz siettem. Leültem az ágy szélére és ölembe húztam a törékeny testet. Alig észrevehetően lélegezett szegény pára. Szorosan magamhoz öleltem őt.
-Soha többé ne érj hozzá! -kiáltottam rá a férfira.
-Na de Alex! -háborodott fel Mark.
-Hallgass! Majdnem megölted őt. Többet nem szólt a férfi. Halkan távozott a szobából, kettesben hagyva minket. Óvatosan leraktam az ágyra könnyű testét, majd betakartam őt. Arcából kisöpörtem pár kósza hajtincset, mely a fájdalomtól verejtékező arcára tapadt. Megbabonázva néztem tökéletes arcát. Kezemet arcához érintettem. Az érintésre bizsergést éreztem az egész testemben. Az ő tökéletes arcához sehogy sem illett az én összekarcolt sebes kezem. Az évek során és a sok kardforgatás miatt kezeim sebesek, érdesek lettek. Ijedten húztam el a kezem az arcáról. Féltem, hogy talán felsértené fehér bőrét. És ekkor olyan dolog történt amiről még csak álmodni sem mertem. Sklyar szemei megrebbentek. Összeráncolta homlokát, majd lassan pislogni kezdett. Megrökönyödve néztem, ahogy lassan ébredezik. Óvatosan megmozdította ujjait, mintha csak attól félne, hogy nem fogja őket érezni. Lassan felém fordította fejét és óvatosan elmosolyodott.
-Skylar? -kérdeztem bizonytalanul.
-Öhm...Alex?
-Igen?
-Nektek mióta van macskátok? -kérdezte meg lassan. Először fel sem fogtam, hogy mit kérdez, majd értelmezve minden egyes szót kérdőn néztem rá. Látva arckifejezésemet elmosolyodott, majd halkan elnevette magát. Én is elmosolyodtam és figyeltem, ahogy föltornássza magát ülésbe.
-Annyira aggódtam! -tört ki belőle, majd szorosan magamhoz öleltem őt.

Először vonakodva ugyan, de visszaölelt. Vállába temettem az arcom és mélyen beszívtam jellegzetes illatát. Soha többé nem akartam elengedni. Nem akartam még egyszer átélni ezeket a szörnyű és kínzó perceket.
-Esik a hó? -kérdezte csodálkozással a hangjában. Vállam felett az ablakon át láthatta, hogy esik a hó.
-Mi?! Ja, persze. -engedtem el őt, hogy jobban szemügyre tudja venni a természeti jelenséget. Lemászva az ágyról, az ablakhoz sietett. Homlokát a hideg ablaknak döntötte és így csodálta a gyönyörű hóesést. Pár percig még figyelte a hópelyheket, majd felém fordult. Arcáról értetlenséget és zavarodottságot tudtam leolvasni. Vett egy mély levegőt és feltette a kérdést.
-Mégis meddig voltam kómában? -értetlenkedett. Szaggatottan szívtam be a levegőt, felkészülve a válaszra.

Még egyszer elnézéseteket kérem, hogy ilyen sokára hoztam a részt! Remélem, hogy meg tudtok bocsájtani és továbbra is olvasni fogjátok a történetemet.:)♥

8. ~Fire and Rain!*

-Mi volt ez? Farkas? -lihegtem futás közben.
-Valami olyasmi. Ez egy elátkozott farkas volt. Azért támadt rád, mert Fényharcos vagy.
-Remek! És most?
-Mássz fel arra a fára! -mutatott előre, majd odalökött.
-És te? -értetlenkedtem.
-Csak menj! -kiabálta, majd továbbrohant.
Hitetlenkedve néztem utána, de nem volt időm tötyörészni, ugyanis a többi elátkozott farkas is megérkezett. Elszaladtak a fa előtt, melyen én is voltam és Alexet vették üldözőbe. Pechemre viszont két farkas észrevett és a fa körül járkálva vicsorogtak rám. Magamba morgolódtam, hogy nem tudok a fenekemen ülni és észrevétlen maradni.A farkasok meg csak vicsorogtak rám.
-Ó kussoljatok már! Így nem tudok gondolkozni! -ordítottam le. Erre persze csak még jobban üvöltöttek legnagyobb örömömre. Idegesen kapkodtam a fejem a fák körül, de semmi ötletem nem támadt, hogy hogyan tudnám lerázni őket. Végső elkeseredésemben vastag, elkorhadt ágakkal kezdtem el őket dobálni. Elsőre nem sikerült eltalálnom őket, de néhány félredobott ág után sikerült eltalálnom az egyiküket. A farkas hangos üvöltésbe kezdett és a fának ugrott. Egy két ugrást követően sikerült egy alacsonyabb ágra felmásznia. Rémülettel néztem a vadállatot, aki kitartóan próbálkozott a fára mászással. Én is mászni kezdtem egyre feljebb ás feljebb. Végül már nem volt hova másznom, így csak remélni tudtam, hogy nem tud idáig felmászni. Leültem egy vastagabb ágra és hátamat a fa törzsének döntve, meredtem az égre. Kis idő után nem hallottam se üvöltést, se morgást se semmilyen hangot, mely a lenti vadállatra utalt volna. Reménnyel telve néztem le a fáról. Szerencsémre egyikőjük sem volt ott. Ennek ellenére viszont eszem ágában sem volt lemászni a biztonságot adó fáról. Lábamat lógatva kémleltem a terepet, hogy hátha visszajönnek, de egy lélek sem járt arra. Már kezdtem azt hinni, hogy Alex is elfelejtett, de ekkor avar ropogást hallottam a földről. Újra a földre szegeztem a tekintetem és megpillantottam a megtépázott, véres Alexet. A számat is eltátottam az állapota miatt. Csak reménykedni tudtam, hogy nem a saját vére borítja be a testét.
-Alex mi történt? -kiabáltam le.
-Csak egy kicsit játszottunk. Ők vesztettek. -vonta meg a vállát.
-Ez egyáltalán nem vicces. Meg is sérülhettél volna. -korholtam le. Nem mondott semmit csak mosolygott.
-Amúgy nem szeretnél lejönni onnan.
-Nem! Jó itt nekem. Még a égén visszajönnek. -kapaszkodtam meg az ágban.
-Sky! Gyere már le. És jobban teszed, ha gyorsan lejössz, mert még a végén visszajönnek. -sürgetett.
-Pont ezért nem jövök le! -makacsoltam meg magam és elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá. Hát inkább másztam volna le a fáról! Mert így megpillantottam egy óriási kígyót, mely velem szemezett.

Kiöltötte rám a nyelvét és egyre közelebb kúszott hozzám. Felsikítottam és elengedve a fát elvesztettem az egyensúlyomat. Átbuktam az ágon és zuhanni kezdtem. Próbáltam megkapaszkodni ágakban, de mind kicsik és vékonyak voltak ahhoz, hogy meg is tartsanak. Tehetetlenül vergődtem a levegőben, míg földet nem értem. Furcsamód nem ütöttem meg magam annyira, mint számítottam rá.
-Nem ilyen gyorsaságra gondoltam. -nyögte fel valaki alattam. Gyorsan feltápászkodtam ülésbe és csak ekkor vettem észre az elterült Alexet magam alatt. Ennél cikibb helyzetbe nem is kerülhettem volna. Vörös fejjel másztam le róla. Mellé ültem a fűbe és leszegett fejjel egy fűszálat kezdtem el birizgálni. Ő is felült, de nem szólt egy szót sem. A találkozásunk óta most volt először feszült és kínos csend kettőnk között. Végül én törtem meg a csendet.
-Nem sérültél meg?
-Semmi komoly, csak a karom. -szisszent fel, mikor az említett felülethez ért. Azonnal felkaptam a fejem és aggódva vizsgáltam meg a vér által vörösre festett kart. Óvatosan érintettem meg. Újra felszisszent, de nem húzta el a karját. Anyáskodva tapogattam végig a karját, hogy el tört e valahol. Szerencsére megúszta pár vágással és horzsolással, de ennek ellenére bekötöztem. Géz híján kénytelen voltam az ingem egy kis darabjával bekötni a kezét.
-Mit csinálsz? -kérdeztem, mikor elszakítottam azt ing ujját.
-Bekötöm a sebed. Így nem maradhat. -mondtam, de nem néztem rá.
-De az ingeddel?! -értetlenkedett.
-Nem mindegy, hogy mivel kötöm be?! -lettem ingerültebb. Hangulatváltozásomat nem tudta hova tenni, de hibásnak éreztem magam, mert megbántottam. Nagyot sóhajtottam és felemeltem a fejem.
-Bocsi, hogy rád kiabáltam. Nem haragszom rád, csak kicsit kimerült vagyok és ideges is az állapotod miatt.
-Nem haragszom. -mondta Alex közömbösen, majd az időközben elkészült kötését vizsgálta. -Kösz! -mondta, majd felállt és kardja után nyúlva elindult egy kis ösvényen. Szomorúan néztem utána.
-Te nem jössz? -fordult meg az ösvény végénél és türelmetlenül nézte, ahogy felállok és utána rohanok.

-Mondtam már, hogy leestem! És Alexre. -sóhajtottam.
-És mikor ráestél mit csináltál? -kíváncsiskodott Mia. A Körzet "kertjében" voltunk és már hatodjára mesélem el neki a reggel történteket. Nem értem, hogy mi ilyen izgi benne, de ő csak nem nyugszik.
-Ráestem és miután rájöttem, hogy rajta vagyok, lemásztam róla. Ennyi! Nem történt semmi más.
-Persze, persze! Én már most látom, hogy ez egy gyönyörű kapcsolat kezdete! A lány zuhan, a fiú elkapja és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. -mondja túláradó boldogsággal.
-Szeretnéd! -lököm vállba nevetve.
-Én ezt teljesen komolyan mondtam. -nézett rám komolyan, de nem bírta sokáig és kitört belőle a nevetés. Fuldokolva nevettünk, Mia még a hintából is kiesett és a földön fetrengett.
-Elég! Fáj a hasam. -nyöszörögte röhögés közben.
A szememet törölgetve nézem a szenvedő lány. Majd végül a segítségére leszek és felhúzom a földről.
-Te nem vagy normális! -nyugtázom, felállok a hintából és a tornác felé nézek.
És ekkor megpillantom őt. Az egész alakja fényben fürdik, ahogy hátulról megvilágítja a nap. Egyszerűen gyönyörű, ahogy ott áll a tornácon egy bögrével a kezében. A bögréből felszálló gőz körbefonja arcát, ezzel is melegítve őt.
Van ebben a pillanatban valami lenyűgöző. A nyílt és egyenes pillantása, a természetes mosolya, a nyilvánvaló könnyedsége, és ahogy ez az egész találkozik a nyári napsütéssel. Úgy megérint, hogy azt érzem, a lábaim mentem felmondják a szolgálatot.
-Kész vagy? -kérdezi mosolyogva Alex.
-Mire is? -ráncolom a homlokom.
-Hát az edzésre! Ugye nem felejtetted el? -nézett rám szúrósan.
-Persze, hogy nem! -füllentem.
-Akkor meg gyere! -vált át bunkó stílusba és bemegy az épületbe. Sóvárogva nézek utána, de az idilli percet Mia szakítja meg.
-Ennek meg mi baja? -ráncolja a homlokát.
-Nem tudom. De most mennem kell. -sietek be Alex után az épületbe. A kiképző szoba felé veszem az irányt, ahol a kiképzéseim folynak. Útközben összefutottam Peytonnal, Abbyvel és Robbal. Nem beszéltünk sokat, mert sietnem kellett.
Beérve a kiképző szobába sehol sem láttam Alexet. Ehelyett összefutottam egy számomra ismeretlen sráccal.
-Bocsi. Nem tudod, hogy hol van Alex. -szólítottam meg őt. Felém fordult és jó alaposan végigmért, majd elmosolyodott. Én is csak most tudtam jobban szemügyre venni, az amúgy igen helyes fiút. Tőlem egy két évvel lehetett csak idősebb. Szemei tengerkékben úsztak, tekintete már-már belelátott a bensőmbe.  Mosolyától minden lány elolvadna. Engem is sikerült a puszta megjelenésével megbabonáznia.
-Fönt van a tetőn. -mondta meg végül.
-Hogy hol?! Mindegy, köszi... -itt megakadtam, mert fogalmam sem volt, hogy hogyan hívják.
-Noah. Noah Smith. És ennek a gyönyörű lánynak a nevei is olyan szép, mint ő maga? -mosolyodott el.
-Hát ezt döntsd el magad. -pirultam el. -Skylar Williams vagyok. De szólíts nyugodtan Sky-nak.
-Ahogy óhajtja Ms. Jones! -hajolt meg előttem.
-Te..! Ezt honnan veszed? -tátottam el a szám. De ideje már nem volt válaszolni, mert megjelent Alex feje az ajtóban, majd egész teste. Türelmetlenül toporzékolt az ajtóban, engem sürgetve.
-Megyek már! -kiáltottam oda, majd visszafordultam Noah-hoz. -Ezért még számolunk! -szűrtem a fogaim közt, majd faképnél hagytam.

Minden erőfeszítés ellenére sem tudtam tüzet csinálni. Tehetetlenül rogytam a földre és zihálva próbáltam összeszedni magam. A végkimerültségik próbáltam, igyekeztem, de egyszerűen nem megy.
A szoros copfba fogott hajamból néhány kósza tincs a nyakamra tapadt. Homlokomon izzadságcseppek gyöngyöződtek, szám teljesen kirepedezett. Mint a sivatag szárazság idején. Csak egy cseppnyi víz kéne és a nedvesség máris életet lehelne kicserepesedett ajkaimba.
-Ennyi telik a Kiválasztottól? -ordít rám Alex. Órákon keresztül a tetőn dekkolunk és csak kiabál velem. Már kezd nagyon elegem lenni ebből a kiszolgáltatott helyzetből. Mindenki csak parancsolgatni és irányítgatni akar, de azt senki nem veszi figyelembe, hogy én mit szeretnék.
-Én mindent beleadok, de láthatod, hogy mit sem ér.
-Pont ez az! Nem ér semmit. Ezzel nem fogsz tudni embereket menteni. Még magadat sem tudod megvédeni. Így teljesen hasznavehetetlen vagy! -mondta ki a gyilkos szavakat. Hideg zuhanyként értek a szavai. Lefagyva álltam meg vele szembe. Akárhogy is akartam kiabálni egy hang sem jött ki a torkomon.
-Na mi van?! Most meg nem tudsz megszólalni? -vigyorodott el gúnyosan.
-Menj a francba! -kiáltottam rá, és egy nagyot lökve rajta, lerohantam a kacskaringós lépcsőkön. Meg sem álltam a szobámig. Magam után bevágtam az ajtót és elterülve az ágyon, hatalmába kerített a zokogás.
-Persze most meg tudsz bőgni! -mondtam idegesen saját magamnak.

Miért van az, ha az embernek nem sikerül valami akkor addig küzd, erőlködik, míg valami rossz sül ki belőle? Talán a büszkeség vagy egyszerűen a megfelelési kényszer teszi ezt velünk. Nem tudom, de azt igen, hogy hajnali egy van és én a folyosókon rohangálok a megfelelő ajtót keresve. A pizsamám van rajtam, ami egy rövidnadrágból, hosszított pólóból áll. Meg persze gyorsan magamra kaptam kedvenc tornacipőmet. Végig slattyogok a hosszú, márványborítású folyosón. Egy nagy üvegablaknál megállok és tekintetem révetegen bámulja az alvó tájat. A Hold, mint őrző pásztor, úgy ragyogja be a természet minden egyes kis zugát, fényárba borítva a legsötétebb zugokat is.
Az égitest fenyegetően magasodott elém, testemet holdfénybe öltöztetve. Szemeimben szomorúság tükröződött, melynek a borongós idő és a Hold különös ragyogást adott. Réveteg tekintetemet egy fekete árny ragadta meg és hívogatta maga után. Tekintetemmel követtem az árny minden egyes lépését. Kecses mozgása és hajlékony teste magára vonta a figyelmet és sejtelmes kiléte csak fokozta a helyzetet. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megpillantsam a csodás teremtést. Hirtelen eltűnt a szemem elől, majd ugyan olyan gyorsan bukkant fel az ablakpárkányon. A hold megvilágította koromfekete szőrét, ezáltal érdekes csillogást kölcsönözve neki. Titokzatos tekintetét rám emelte, hatalmas fekete pupilláiból csak úgy sugárzott a nyugalom. Megbabonázva néztem az érzékien csillogó szemeket, majd tettem pár bátortalan lépést felé. Mozgásomra felborzolta szőrét és fogait meresztgette rám. Éles karmaival felém kapott, de nem talált rajtam fogást, így nyávogott egyet és leugorva az ablakpárkányból, elhagyta a Hold által keltett biztonságot nyújtó fényt.
Még mindig csodálattal néztem utána, de egy vészharangocska ráébresztett, hogy miért is hagytam el a szobámat. Magabiztos léptekkel szeltem a köztem és a tető közötti távolságot, míg teljesen el nem fogyott. Kettesével véve a lépcsőfokokat, siettem az egyre csak kanyargós lépcsőn. Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, de ekkor vékony fénycsíkot láttam pislákolni magam előtt. Ez erőt adott és egy újabb lendületet véve magam mögött hagytam a lépcsőfokokat.
A langyos nyári szellő azonnal körbefogott, amint kiléptem az épületből. Rakoncátlan tincseimmel játszadozott és dobálta a lebegőben. A Hold újra beragyogta egész testem, de most nem hagytam, hogy magával ragadjon. Tudatosan lépkedtem a tetőn, míg el nem értem azt a helyet, ahol napközben is szenvedtem. Elöntött az a keserű érzés, mikor csak egy hasznavehetetlen kis fruskának tartod magad, aki nem jó semmire. Csak akadályozza a többieket a dolgukban. Hatalmas gombóc nőtt a torkomban és fojtogatni kezdett. Szemeimet könnyek mardosták, de nem engedtem utat nekik. Hősiesen helytálltam, bár senki sem látta. Felszegtem az állam és becsuktam a szemeimet. Mélyeket lélegeztem és próbáltam visszagondolni a tanítottakra. De egyfolytában csak Alex ideges hangját és kiabálását hallottam. "...teljesen hasznavehetetlen vagy!" visszhangzott a fejemben. Kezeim ökölbe szorultak, szememet szorosan lehunytam. A harag egy szempillantás alatt elöntött és fortyogott bennem. Hirtelen kipattantak a szemeim és tűz lobbant bennük. Körülöttem hatalmas lángnyelvek csapkodtak, perzselve a bőröm. Éreztem, hogy a meleg átjárja a testem és teljesen felemészt. De a düh, mely bennem égett nem hagyott nyugodni, így a körülöttem lévő tüzet ez táplálta. Hangosan felkiáltottam, majd nyögve térdre rogytam. És ekkor zuhogni kezdett az eső. Viszont a tüzet ez sem tudta lecsillapítani. Nem is volt ez valós tűz. Sokkal inkább valami varázslat lehetett. Természetfeletti erő. Ordítva terültem el a földön. Körülöttem fekete hamu szállingózott a nyári éjszakában. Hallásom pár perc leforgása alatt súlyosan károsult, látásom megromlott. Fülem zúgni kezdett. Ekkor tompa puffanást hallottam, majd két rohanó lábra figyeltem fel. Alex rémült tekintetét láttam meg. Valamit mondott nekem, de nem értettem tisztán. Olyan távolinak és idegennek éreztem hirtelenjében őt. Egész lénye ismeretlen volt a számomra, egy múló emlék. Érintése hideg, durva volt, szavai értelmetlenek voltak a számomra. De a tüzet eloltotta. Szorosan magához ölelt és a nevem szólongatott.
-Skylar. Skylar ne csukd le a szemed! Hallod? Ne! -mondta remegő hangon. Próbáltam figyelni rá, de szemhéjam ólomként nehezedett szemeimre. Pislogtam párat, majd végleg lecsukódtak szemeim. Mintha végszó lett volna, testem elengedett és élettelenül esett össze a remegő fiú karjaiban.

7. ~Wolf?*

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Az ablakon beszűrődő fény simogatta az arcom, ezzel is ébredésre bírva. Álmosan nyújtózkodtam párat, majd nagy nehezen felültem az ágyon. Párszor körbe kellett néznem, míg végül felfogtam, hogy hol is vagyok éppen. Sajnos a tegnapi nap is az eszembe jutott, emiatt semmi kedvem nem volt lemenni reggelizni. De muszáj volt, így rávettem magam, hogy legalább az ágyból keljek ki. Lassan csoszogtam az ajtóhoz, majd áttipegtem Alex szobájához. Nem voltam benne biztos, hogy melyik az ő szobája, de ha jól emlékszem akkor tegnap este, ezen az ajtón ment be. Szóval most én is azon az ajtón kíséreltem meg bemenni, de valaki megelőzött és feltépve az ajtót belém ütközött. A hirtelen kimért ütést követően elvesztettem az egyensúlyomat és esni kezdtem, de két erős kar elkapott és megtartott, megkímélve egy kellemetlen eséstől.
-Köszi. -álltam meg a saját lábamon.
-Mit szeretnél? -tért a lényegre. Azt vettem észre, hogy reggelente elég ingerült a nap további részéhez képest. Feszengve álltam előtte, majd végül választ adtam kérdésére.
-Nincs itt ruhám és nem szeretnék, így lemenni reggelizni. -mutattam végig magamon. Ő is végig mért, majd egy halvány mosoly hagyta el a száját.
-Szerintem így is jó vagy. -mondta mosolyogva. A szemöldököm az égig szaladt és kikerekedett szemekkel néztem rá. Ő még mindig engem vizslatott azzal a bosszantó vigyorával.
-Csak szeretnéd! De tényleg jobban érezném magam, ha...-vágtam vissza, de a szavamba vágott.
-Természetes. Mindjárt szólok Katnek, hogy adjon valami ruhát neked.
-Bár jobban belegondolva ez is jó lesz nekem. -morogtam az orrom alá. Ezen a kijelentésemen Alex jóízűen nevetett, majd szórakozottan hagyott ott engem, és ment végig a még kihalt folyosón. Én is visszasiettem a szobámba és az ágy szélén ülve vártam, hogy megkapjam az ideiglenes ruhámat. Pár perc néma csend után, már kezdtem azt hinni, hogy pizsiben kell majd lemennem reggelizni, de ekkor Kat idegesen betrappolt a szobámba és szó szerint nekem vágott pár ruhadarabot. Időm sem volt feleszmélni, így mind a fejemnek vágódott. A lány összefonta maga előtt a kezét és gúnyosan méregetett.
-Nem tudom elhinni, hogy befurakszol az életembe és még az én ruháimat is akarod hordani. -mondta nekem fejcsóválás közben.
-Én sem így terveztem, de amint elhozom a saját ruháimat, ezeket kimosom és visszaadom. -mondtam nyugodtan. Nem akartam egy újabb vitát szítani, így jobbnak láttam, ha türelmes maradok.
-Nekem ezek már nem kellenek. Nyugodtan tartsd meg! -fintorodott el, majd bevágta maga után az ajtót. Nagyot sóhajtottam és jobban szemügyre vettem a kapott ruhákat. Hát elég rövidke volt és ezt betudtam annak, hogy ezzel is csak bosszantson. Bár nem értem, hogy miért pont tőle kellett kölcsön kérni ruhát, de már úgy is mindegy.
Gyorsan belebújtam a mini ruhadarabokba és elégedetten konstatáltam, hogy mindenki meg fog bámulni. Hajamat befontam, majd kontyba fogtam és belebújva tornacipőmbe feszengve haladtam végig a folyosón.

Minden egyes lépésnél a nadrág feljebb csúszott, de már nem nagyon volt hova. A topp vagy póló is felcsúszott a hasamon, akármennyire is akartam, hogy a helyén maradjon. Végül feladtam, hogy a ruha takarjon valamennyit belőlem, így kelletlenül léptem be az étkezőbe. Már mindenki jelen volt, legnagyobb bánatomra. Érkezésemre mindenki rám emelte a tekintetét és nyilvánosan mértek végig.
-Jó reggelt! -mondtam kelletlenül, majd helyet foglaltam Mia mellett. Még mindenki engem nézett, vagyis a ruhát, amit muszáj volt felvennem.
-Csini! -súgta oda Alex, mikor már senki sem figyelt rám. Nem válaszoltam, de le kellett hajtanom a fejem, hogy ne vegye észre, mennyire zavarba hozott. A reggeli gyorsan lezajlott, főleg, hogy minél előbb szabadulni akartam ettől a ruhától. A reggeli végén megköszörültem a torkom és Mark felé fordultam.
-Nem lenne baj, ha haza mennék néhány cuccomért?
-Persze, menj csak, de Alex is elkísér. -válaszolta tömören két falat között. Ellenkeztem volna, de Alex előbb szólalt meg.
-Rendben. Akkor viszont induljunk is, mert ma még sok dolgunk van. -állt fel az asztaltól és bevárva engem az ajtónál, együtt indultunk el a kastély felé. Gyalog tettük meg az utat, hogy minél feltűnésmentesebbek legyünk. Az erdőben félhomály uralkodott, így kétszer is meg kellett fontolni, hogy hova lép az ember. Mivel elég jó kedvemben voltam ma reggel, így csevegni kezdtem.
-Mióta éltek a Körzetben? -fordultam a csöndes Alex felé.
-Úgy 16-17 éve. Kat még csak 1 éves volt mikor ide hoztak minket.
-És a szüleid...? -puhatolóztam.
-Meghaltak. Mikor ide kerültünk Abby szülei fogadtak be, mint Roset is. -mondta komoran.
-Sajnálom. -hajtottam le a fejem.
-Ezen nincs mit sajnálni! Ezek kész tények. Már beletörődtem. -lett ingerültebb egy pillanat alatt. Most jobbnak láttam, ha nem kérdezősködöm tovább, így az út további részét csöndben töltöttük.

-Gyorsan gyere! -suttogtam, mikor elértük a nagykaput. Mint minden nap, ma is tele volt őrökkel az egész épület, de időnk nem volt kivárni míg őrváltás lesz. Megint a nagy diófán keresztül vezetett utunk, majd nagy nehezen felmásztam az erkélyemre és körbenéztem a szobában. Tiszta volt a terep, így gyorsan szóltam Alexnek, hogy ő is jöhet.
-És most? -kérdezte, miután beugrott az ablakon.
-Összeszedem néhány holmim és írok egy levelet apának. Már biztos halálra aggódta  magát miattam. -válaszoltam, miközben fél testemmel a ruhásszekrényemben voltam. Ami a kezem ügyébe került, azt kidobtam az ágyamra.
-Szép szoba. -jegyezte meg Alex, miközben a képeket és könyveket nézegette.
-Köszi. Ezeket légy szíves fogd meg! -nyomtam a kezébe egy halom ruhát. -Várj meg itt! Egy pillanat és jövök! -nyitottam ki a szobaajtót és észrevétlenül kisurrantam rajta. Végigfutottam a folyosón, majd jobbra fordulva beleütköztem valakibe. Nem voltam elég figyelmes, így lelepleződtem.
-Skylar! De jó, hogy meg vagy! Már mindenki téged keres. -ölelt szorosan magához Chris. Undorodva löktem el magamtól, majd befogtam a száját.
-Maradj már csöndben! Nem maradok itt, csak pár holmimért jöttem. -rángattam be egy félhomályba burkolódzott sarokba.
-Ezt nem értem. Mégis hova mész? És miért hagysz itt minket? -értetlenkedett.
-Nem mindegy az neked?! És különben is, csak apát hagyom itt. Hozzád nem vagyok kötve, hogy miattad maradjak. És most, ha megbocsájtasz sietnem kell. -hagytam faképnél az értetlen herceget.
Besiettem apám dolgozószobájába és leülve a hatalmas tölgyfa íróasztal mögé, írni kezdtem. Mindent kiírtam magamból. Minden egyes érzésfoszlányt papírra vetettem. Tudatni akartam apámmal, hogy nem volt helyes, hogy a tudtom nélkül, döntött a saját sorsomról. Bocsánatot kértem tőle, hogy most hagyom el őt. Szinte mindent leírtam, még Martatól is elköszöntem a levélben, de még Jamesnek is szántam egy kisebb részt. Mikor végeztem újra átolvastam a levelet, majd aláírtam.

Ekkor a nyitott ablakon keresztül egy pillangó repült be és szállt le az íróasztalra. Mosolyogva néztem a törékeny kis lényt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogom írni ezt a levelet. De most itt volt az ideje, hogy önállósuljak és tegyek valamit, amire mindenki büszke lehet.
Sóhajtottam egy nagyot, majd belerakva egy borítékba a három teleírt lapot, és lezárva azt kitettem apa íróasztala közepére. Felálltam a nagy bőrszékből és kisiettem a dolgozószobából. Visszarohantam a szobámba, ahol elég fura látvány fogadott. Alex és James egymásnak szegezett egy kardot és úgy álltak a szoba közepén. Érkezésemre James felém pillantott.
-Sky! Ő volt a szobádban mikor bejöttem. Menj le és szólj az őröknek, hogy betolakodó van a szobádban.
-Ő nem betolakodó, hanem a barátom. Alex. -mondtam félve, hogy valami kárt tesznek egymásban.
-De hát Sky! Mégis honnan ismered őt? -engedte le a kardját bátyám.
-Az most lényegtelen. De mennünk kell, mert észre fognak venni, hogy itt vagyok. -fogtam meg Alex kezét és az ablakhoz húztam.
-Sky mégis hova mentek? Nem tűnhetsz csak így el! -állított meg minket James.
-James. Meg kell értened, hogy nekem kötelességem van, melyet csak Alex segítségével tudom megcsinálni. Ha szeretsz akkor hagyod, hogy elmenjek. -néztem rá szomorúan.
-Én szeretlek és éppen ezért nem fogom hagyni, hogy egy vadidegennel elmenj. -ragadta meg a karom.
-Akkor nekem sincs más választásom. -emeltem fel egy szótárat és fejbe vertem vele szegény bátyámat. A nagy ütés hatására eszméletlenül esett össze, de még időben elkaptam őt. Alex is segített megtartani, majd kimászva az ablakon, ellovagoltunk az erdőbe. Hogy honnan voltak lovaink? "Kölcsönvettük" két mit sem tudó őrtől.

-Biztos jó ötlet őt itt hagyni egyedül? -kérdezte Alex az eszméletlenül fekvő Jamest.
-Szerinted mit tud csinálni így? -mutattam végig rajta. -És különben is, Rob itt van, ha valami gond lenne. Utaltam az ajtó túloldalán álló fiúra.
-Legyen, de akkor most menjünk. Még sok mindent kell tanulnunk. -ment ki a szobából. Utána siettem és együtt hagytuk el a biztonságot adó épületet. Újra bele vetettük magunkat a titokzatos erdőbe, amitől még a hátamon is felállt a szőr. Próbáltam közel maradni Alexhez, hogy még véletlenül se tévedjek el.
-Amúgy mit tudok itt kint tanulni? -értetlenkedtem.
-Többet, mint gondolnád. Sokkal könnyebben tanul az ember, ha élessé válik a helyzet.
-Szóval akkor te hagynád, hogy valami vadállat rám támadjon? -hüledeztem.
-Persze! -mondta magabiztosan.
-Hülye! -löktem oldalba, amitől felnevetett. -De most komolyan! -állítottam meg.
-Éles helyzetekben ismerszik meg az ember bátorsága. -vont vállat.
-Kösz. -sziszegtem, majd leültem egy farönkre. Ő is megállt és körbekémlelte a területet. Pihentünk pár percig. A farönkön ülve ettem egy kis kenyeret, de szomjas is voltam. Eléggé megszomjaztam a sok gyaloglásban. Felálltam és forrás után kutattam. Alex észre sem vette, hogy elmentem és nem is nagyon izgatott. Átvergődtem magam a bozóton, míg végül még sötétebb részére értem az erdőnek. Csak hunyorogva láttam el valameddig, de ez is kevés volt. A köd és hideg is csak még ijesztőbbé tette a helyet. A fejemben egy vészjósló hangocska tudatta velem, hogy ideje indulnom. Megpördültem a tengelyem körül és futásnak eredtem. A szemem sarkából sötét árnyakat véltem felfedezni. Ettől csak még gyorsabban szedtem a lábaimat. Hallottam az állat morgását a hátam mögött és leheletét a bokám körül. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs menekvés és élve felfal az az izé. Kiáltottam párat, hogy talán Alex még ad reményt, de semmi válasz. Az életemért futottam. Kétségbeesve szedtem egymás után a lábaimat, de mintha a távolság nem akart volna nőni. Sőt! Mintha csökkent volna. Nem érdekelt, hogy a szúró tövisek felhasítják fehér bőrömet és a kibuggyanó vér végigfolyik a lábamon, kezemen. Nem érdekelt, hogy arcomat ágak, tövisek szántják fel. Semmi sem érdekelt, csak hogy végre biztonságban legyek. Biztonságot akartam Alex karjai közt. De a sarkamban loholó vadállat ráébresztett, hogy nincs értelme reménykedni. Lehelete és éles üvöltése fülsüketítő volt. Egy utolsó éles sikítás hagyta el a számat, majd földre rogytam. Az állat felém magasodott és kitárva dögtől bűzlő száját, rám vicsorgott. Kezeimmel az arcom elé kaptam és vártam a halált.
Közben fejemben ezer gondolat cikázott. Újraéltem minden egyes pillanatot az életemből.

Láttam anyát, miközben engem kerget a kertben. Nevetve és sikítozva rohanok előle, de soha nem ért útól. Most már tudom, hogy nem is akart. Mikor kifáradtam nevetve dőltem ki a zöld pázsiton. Anya mellém feküdt és együtt kémleltük az eget. A felhőkből soha nem tudtam kivenni egy értelmes formát sem, de miután anya elmagyarázta, mindig felkacagtam örömömben, hogy "-Most már én is látom!".

Emlékszem minden egyes vonására. Tökéletes arcát, barna loknikban végződő, hosszú haja keretezte. Fehér ruhát viselt, melytől egy angyalra hasonlított. Ha valaki nem ismerte volna, biztos azt hiszi, hogy angyalt látott. Mindig kedves, mosolygós arca másokat is mosolygásra bírt.
Felkapott a fűből és megpörgetett a levegőben. Nevetve nyugtáztam, hogy tetszik amit csinál. Aztán mindennek vége lett. Egy hangos pisztoly lövés, majd a földre estem. Anya mellettem feküdt eszméletlenül. Odasiettem hozzá és sírva könyörögtem neki, hogy keljen fel. Még a kezét rángattam, hogy érezze, itt vagyok mellette, de semmi. Anya meghalt.
A támadó soha többé nem került elő. Apa ebben az időben bezárkózva a szobájában töltötte a mindennapjait. Négy-öt éves fejjel nem tudtam, hogy mi baja van és mindig utána sírtam, de a bátyám mindig megvigasztaltak, hogy semmi baja.
Éjszakánként álomba sírtam magam és olykor-olykor az éjjel közepén is képes voltam felsírni anyát követelve. De ő soha többé nem jött. Nem volt könnyű megértenem, hogy ő mér nincs többé. Sokáig meg sem szólaltam. Több orvost is hívtak hozzám, hogy mi bajom van, de én nem szólaltam meg. Bátyám, James aggódott értem, de apa csak a szobájában gubbasztott, mit sem törődve a külvilággal. De muszáj volt felnőnöm és megszólalnom. Azt hiszem az évek során megerősödtem annyira, hogy ne sírjak.
És a két nappali este is eszembe jutott.

Emlékeztem érintésére és csókjára. Minden egyes kis mozdulatára. Furcsa, hogy nem szeretetet hanem undort és gyűlöletet éreztem iránta. Most újra éreztem azt a keserű ízt a számban, mint akkor.

Felidéztem, hogy mit is tettem pontosan.

-Te normális vagy?! -toltam el magamtól és kezem az arcán csattant.
-De Skylar! Az előbb, mikor táncoltunk... -értetlenkedett.
-Az akkor volt! És ha azt hiszed, hogy érzek valamit is irántad, akkor nagyon tévedsz! Maximum megvetést és undort. De semmi mást. -vágtam a képébe, majd faképnél hagytam az értetlen Christ. Felháborodva trappoltam végig a kihalt folyosón és egy durva mozdulattal megtöröltem a számat.

Az érzelmeim a hatalmukba kerítettek és nem volt kiút. Vagy mégis?! Egy erős kar ragadott meg és hozott vissza az életbe. Zihálva kapálóztam a földön. Alex aggódó tekintettel nézett rám, majd felrángatva a földről futásra bírt. Mégis van remény!

6. ~Training.*

Drága Manók!

Hát megérkeztem a következő résszel! Remélem, hogy elnyeri, majd a tetszéseteket és hagytok egy két komit magatok után. Minden egyes szónak nagyon fogok örülni!:) Köszönöm szépen a 14 feliratkozót is! Nagyon sokat jelet, hogy ennyien olvassátok és szeretitek a blogom. Remélem, hogy ez a szám az idővel csak növekedni fog.:)
Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást hozzá!
Fanni♥

Idegesen lépkedtem végig a folyosón, Miával az oldalamon. Nem tudtam, hogy Mark milyen kiképzésre gondolt, de már a szótól is kirázott a hideg. Főleg, hogy Kat is eljön megnézni, mert elmondása szerint ez egy kihagyhatatlan élmény lesz a  számára. Így minden kedvem elszállt ettől az estétől.
-Nyugi! Nem lesz rossz. Szerintem élvezni is fogod. -mosolygott rám bátorítóan a pöttöm lány. Igazából a vállamig ért nekem, így muszáj volt lenéznem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Remélem. -suttogtam, majd kinyitva egy hatalmas ajtót a kiképző szobában találtam magam. A szoba tele volt mindenféle harci eszközökkel. Még külön rész is volt a kardoknak, tőröknek és hasonló szúró, vágó fegyvereknek. Ámulattal néztem a hatalmas termet, mely fehérre volt festve, ezzel is tágítva a teret.
-Na látom meg is érkeztek! -mondta Mark Kat(!!)-nek. Ő csak gúnyosan elvigyorodott én meg vetettem rá egy gyilkos pillantást. Erre felhúzta a szemöldökét, de nem szólalt meg.
-Akkor talán kezdhetnénk is! -csapta össze a tenyereit Mark és beindított egy gépet, melyről össze vissza, minden irányba forogtak és lógtak szúrós fegyverek. Csak így tudnám leírni azt az izét. Meghökkenve néztem a gyilkos gépezetet és eszem ágában sem volt elmozdulni a biztonságot adó Mia mellől.
-Na mi lesz már? -türelmetlenkedett a férfi. Vonakodva elindultam Mark felé, de egy pillanatra se vettem le a szemem arról a gépről. Megállva a magas férfi mellett, felnéztem rá és vártam az utasításait.
-Mit kell csinálnom? -kérdeztem remegő hangon.
-Innen elindulsz és át kell jutnod oda. -mutatott a hatalmas gépen túlra. -És persze életben kell maradnod. Eltátottam a szám és hüledezve néztem az érzelemmentes férfira.
-Hogy mi?! -sipákoltam. De mintha meg sem hallotta volna elindította a stoppert és "bátorítás" ként előre bökdösött a veszélyes szerkezet felé. Nyeltem egy nagyot és belevetve magam a biztos halálba, előre indultam. Kikerülve néhány lengő lándzsát, egyre közelebb éreztem magam a célhoz. A felénél jártam és kezdtem egyre jobban belejönni. Ugrottam, hajoltam, vetődtem, hasaltam, kúsztam és próbáltam minden éles tárgy elől menekülni. Már elhagytam minden kardot és már éreztem a győzelem szagát, mikor kiestem a ritmusból és egy váratlan pillanatban oldalról eltalált valami a falnak taszított. A bordáimnál éles fájdalmat éreztem és alig bírtam megmozdulni. A háttérben éles sikítást és közeledő lépteket hallottam. Nem nagyon tudtam a környezetemre figyelni, mert az égető fájdalom a hatalmába kerített és szüntelenül kínzott. Már kezdtem azt hinni, hogy soha nem múlik el ez az érzés, mikor két erős kezet éreztem a testem körül, majd mintha repültem volna. Valaki felemelt és elvitt a sarokból, ahova a gép kilökött.
Nemsokára puha talajt éreztem magam alatt és valami hideg nedves rongyot a homlokomon. Az érintésekre ráncba szaladt a homlokom és ökölbe szorítottam a kezem.
-Ez fáj. -sziszegtem, mikor valaki a kelleténél erősebben ért hozzám.
-Tudom, de ha nem teszem, akkor komolyabb bajod is lehet. -válaszolta egy női hang.
-Te ki vagy? -tettem fel a kérdést egy kicsit bunkó stílusban. Arra gondoltam, hogy Kat az, mert ha igen akkor nem érdekel, hogy mennyire vagyok szar helyzetben, én tuti, hogy elküldöm a fenébe.
-Abby vagyok. Abby Peterson. Harcos, mint te és mindenki más itt a Körzetben. -válaszolta barátságosan.
-Ó. Bocsi az előbbi hangsúlyért. Nem rád számítottam. -mentegetőztem.
-Semmi baj. -mosolyodott el. Előre hajolt és csak akkor vettem észre tökéletes vonásait. Hosszú, loknikban végződő szőke haja keretezte az arcát. Rám mosolygott, majd segített felülnöm.
-Hol vagyok? -néztem körbe a halványsárga szobán. Nem sok minden volt benne. Egy ágy, fotel és pár kép a falon. Meg egy nagy íróasztal az egyik sarokban.
-A gyengélkedőben. -válaszolta vállat vonva. -Eléggé kiütött a gép. Kiskorom óta itt élek, de még senkit sem láttam, ekkorát repülni emiatt a szerkezet miatt. -áradozott a nem mindennapi esésről.
-Tudom én is ott voltam. -válaszoltam gúnyosan.
-Jajj, bocsi! Nem akartam emlegetni, de akkor is elképesztő volt. -kezdte újra, de a szájára csapott. Mosolyogva nézte a szenvedését, hogy nem beszélhet nekem a saját esésemről.
-Akkor most már visszamehetek edzeni? -szálltam le a magasított ágyról. Meghökkenve nézett rám és egy olyan "te normális vagy?!" nézéssel jutalmazott meg.
-Tíz perce repültél vagy három métert és vissza akarsz menni megismételni? Inkább örülnöd kéne, hogy lábra tudsz állni! -ordította le a fejem. Megszeppenve néztem rá, mert nem tudtam hova tenni a kirohanását. Vagyis tudtam, hogy miért kiabált velem, de nem akartam beismerni, hogy igaza van.
-Tudom, de vissza kell mennem, edzeni, hogy bebizonyítsam vagyok olyan jó, mint bármelyikőtök a Körzetben. -makacskodtam, majd faképnél hagyva szegény csajt, visszasiettem a kiképző szobába.
-Folytathatjuk! -téptem fel az ajtót és megálltam Mark előtt. Aki a teremben volt - Kat, Alex, Peyton, Mia és a közben megérkező Abby, meg volt ott még egy fiú, de őt nem ismertem - mind kérdőn néztek rám és nem értették, hogy miért akarom folytatni egy ekkora esés után.
-Sky ez nem biztos, hogy jó ötlet. -lépett mellém Alex.
-Nem érdekel! Folytatni akarom. -néztem rá mérgesen, majd vissza Markra.
-Akkor folytassuk! -kapcsolta be újra a gépet és utat engedve nekem, újra a gépre vetettem magam. Egy két hajolás során éles fájdalom nyílalt az oldalamba, de nem engedtem a fájdalomnak. Végül sikeresen legyőztem a szerkezetet. Diadalittasan ugráltam és közben végig vigyorogtam. Mark elismerően bólogatott, Mia szinte letámadt és a nyakamba csimpaszkodott, Kat duzzogott, mert látszólag nem tetszett neki a sikerem. A többiek pedig jót mosolyogtak a boldogságomon.
-Gratulálok! Bebizonyítottad, hogy méltó vagy a Kiválasztott címre. -lépett mellém Mark és a kezét nyújtotta, hogy kezet fogjon velem. Boldogan ráztam vele kezet és mintha egy kis büszkeséget véltem volna felfedezni kék szemeiben.
-Pff! Ezt bárki meg tudta volna csinálni. Most miért olyan nagy szám, hogy megcsinálta?! -szorongatta a kezében lévő íjat Kat és gyilkos pillantásokkal ajándékozott meg.
-Kat kérlek. -szólt rá Alex, de semmit nem ért el vele.
-Most miért?! Miért olyan nagy szám? Semmi különleges nincs benne. Én elsőre hibátlanul megcsináltam és mit kaptam érte? Semmit. Sőt! Még nekem kellett kitakarítanom a termet. De hogy őt ünneplitek... -kelt ki magából. Kiabálva magyarázott nekünk, míg végül teljesen megelégeltem az egészet.
-Neked mi bajod van?! Ha van valami bajod velem akkor azt miért nem tudod a szemebe mondani? Miért kell kiabálni és mindennek elhordani. Nem én akartam a Kiválasztott lenni, de mára már elfogadtam, hogy erre születtem. Eddig az volt a bajod, hogy nem veszem komolyan...most meg az, hogy próbálok beilleszkedni és tanulni? Döntsd már el, hogy mit akarsz, de nekem ne itt kezdj el féltékenykedni! -kiabáltam vissza. Már nagyon elegem volt az állandó vádaskodásokból és hogy bármit tettem ő csak a hibát látta benne. Ekkor Kat o9lyat tett, amire álmomban sem mertem volna gondolni. Idegesen felemelte az íjat és rám szegezte. Tágra nyílt a szeme, de még volt annyi időm, hogy kitérjek a felém küldött nyíl útjából. Tigrisbukfencben ugrottam el, majd álltam újra talpra.
-Te normális vagy?! -kiabáltam rá és a többiek is megdöbbenve nézték a feldúlt lányt.
-Nem hagyom, hogy csak úgy belépj a mi megszokott életünkbe! Te itt egy idegen tárgy vagy és semmi szükség rád! Tűnj innen! -rontott rám egy karddal. Én sem haboztam tovább, a legelső fegyvert - ami a kezem ügyébe került - felkaptam és kivédtem a felém suhanó pengét. Vívni kezdtünk a teremben lévők legnagyobb döbbenetére.
-Lányok hagyjátok abba! A végén még valaki megsérül! -kiáltotta Mark, de mintha meg se hallottuk volna. Továbbra is próbáltuk egymást megsérteni, bár nem tudjuk, hogy miért. Végül egy jól irányzott csapással kivertem a csapzott lány kezéből a fegyvert és az én kardomat pedig a nyakának szegeztem. Mindenki megrökönyödve figyelte az eseményeket.
-Én nem akartam, hogy azt hidd én ki akarlak innen túrni. Semmi olyat nem tettem, ami erre adott volna neked indokot. Miért nem bízol meg bennem? -kérdeztem végül csalódottan és engedtem a kardom fogásán. Kat mérgesen nézett rám, de egy kis szomorúságot véltem átsuhanni az arcán. Majd mérgesen ellökte a kardot, amit még mindig akadályként tartottam előtte és kiviharzott a szobából. A hirtelen beállt csöndet egyre hangosabb morajlás váltotta fel. Feléjük fordultam, mire az előttem megálló Abby meglendítette a karját és keze az arcomon csattant.

A hirtelen lökést miatt a fejemet oldalra döntöttem és kezemet az arcomhoz kaptam.
-Abby! -szólt rá ingerülten Mark.
-Hagyja csak! Igaza van. -szólaltam meg végre.
-De hát...-próbált ellenkezni Mia is, de nem hagytam.
-Megyek, beszélek Katel. -indultam el, de Alex elkapva a karom maradásra bírt.
-Neked most egy forró fürdőre és alvásra van szükséged. -mondta, majd a kezemnél fogva kivezetett a teremből. Egy ideig hagytam, hogy maga után rángasson, majd megelégelve a rohanást, kirántottam a kezem és mellé érve sétáltunk tovább a csendes folyosón.
-Sajnálom. -nyögtem ki végül. Alex nem nézett rám, de tudtam, hogy meghallotta és gondolkozik. Pár perc néma hallgatás után végül megszólalt.
-Tudtam, hogy nem fogjátok annyiban hagyni a dolgot. Ez várható volt, de nem gondoltam, hogy ilyen korán robbantok. De most nem foglalkozzunk ezzel. Vagy legalább te ne! Nekem még úgy is kell ma beszélnem vele, mert különben még magában tesz kárt. -mondta, majd megáll egy ajtó előtt. Nem értettem, hogy miért álltunk meg, de végül is én is megálltam. Alex nem szólt semmit és én sem. Egymást nézve álltunk a csukott ajtó előtt. Már kezdtem elveszni a gyönyörű szemeiben, de megrázva a fejem, vissza kellett térnem a valóságba. Végül ő törte meg a csöndet.
-Nem mész be? -bökött az ajtó felé. És csak ekkor esett le, hogy az én szobám ajtaja előtt állunk.
-Ja, de. -pirultam el zavaromban, majd lehajtott fejjel besurrantam az ajtón.

Csak forgolódtam az ágyban. Már két órája "alszom", de még mindig képtelen vagy kiverni a fejemből a Kattel történteket. Nem hittem el, hogy képes voltam rátámadni Alex húgára. De végül is ő kezdte. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Végül úgy döntöttem, hogy nem kínzom magam tovább és kikászálódtam az ágyból. Belebújtam egy bolyhos papucsba, melyet még Abby adott nekem, miután bocsánatot kért a pofon miatt. Egyáltalán nem haragudtam rá. Teljesen megértettem, hogy miért csinálta, végül is már kiskoruk óta együtt éltek Katel és egyértelmű, hogy megvédik egymást. És most Abbyn volt a sor, hogy megvédje barátnője becsületét. De mostanra már megbeszéltük a dolgot és nincs harag.
Most meg a szobámból osontam ki, végigcsoszogva a folyosón. A végén jobbra fordultam volna, de balról halovány fényt érzékeltem pislákolni. Homlok ráncolva néztem a csöppnyi fényt, majd lábujjhegyen megindultam a fény irányába. A konyhából jött, azon belül is a hűtő árasztotta magából a fényt. Az ajtaja tárva-nyitva volt, de senki nem láttam a konyhában. Furcsállottam a dolgot, de mit sem törődve vele, becsuktam az ajtaját. De ekkor egy sikoly hagyta volna el a szám, ha az a valaki be nem fogta volna.
-Csss! -hajolt közel hozzám, hogy senki se hallja meg. Rémültem ráztam meg a fejem, míg végül elengedett és maga felé fordított. Kihasználva a helyzetet a villanykapcsolóhoz rohantam, de közeben azért felkaptam egy serpenyőt és felkapcsoltam a villanyt. Ijedségem egy pillanat alatt elszállt, mikor felismertem az ismerős arcot. Kifújtam a levegőt és leengedtem a kezem a serpenyővel együtt.
-Azt hitted, hogy ki tudnál, majd ütni egy serpenyővel? -hangsúlyozta az utolsó szót.
-Tudnál jobbat? Ez akadt a kezembe. És különben is! Nem lenne rá szükségem, ha nem ijesztenél így rám. -vágtam vissza durcásan.
-Még hogy én! Tök nyugodtan vacsizok te meg csak úgy besurransz ide. Azt hittem, hogy egy betolakodó vagy Mark az. Tökre beparáztam. -fonta össze maga előtt a kezeit a fiú.
-Mindegy. És bocsi. -legyintettem, majd témát váltottam. -Amúgy Skylar vagyok, de szerintem a mai nap után nem volt nehéz megjegyezni. -idéztem fel a nem túl kellemes emléket.
-Hát ja. Én meg Rob. -mosolyodott el.
-Most nem azért, de te hajnali háromkor szoktál vacsizni? -kuncogtam fel.
-Csak mikor nem tudok aludni. -vont vállat, majd folytatta. -Te pedig embereket ijesztesz halálra mikor nem tudsz aludni? -viccelődött.
-Olyasmi. -mosolyodtam el keserűen, de nem volt hosszú életű ez a görbület. -Bűntudatom van a mai dolog miatt. Katnak igaza volt és én csak egy ide nem illő vagyok. Jobb is lenne, ah holnap elmennék. -dőltem neki a konyhapultnak. Rob mellém lépett és a szemebe nézett.
-Kat sokszor mond olyat, amit később megbán. És le merem fogadni, hogy ezt is nagyon bánja, csak úgy, mint te. Mind a ketten mérgesek voltatok a másikra és így vezettétek le a dühötöket. Érthető, hogy feldúltak voltatok. Sok minden jött össze ebben a napban, amit nem volt egyszerű megemészteni. De emiatt ne magadat hibáztasd. Mint már mondtad, nem te akartad ezt az életet. Te beleszülettél és végül elfogadtad. Ez csodálatra méltó dolog volt a részedről. -mosolyodott el és megfogta a kezem.
Csodálattal néztem fel a két fejjel magasabb fiúra. Olyan bölcsen beszélt és sikerült egy kicsit megnyugtatnia. Kéz a kézben álltunk a konyha közepén és egyikünknek sem volt eszében elmozdulni. Egymást néztük. Az idő is mintha megállt volna. Nem érzékeltem az időt. Talán percek vagy órák teltek el, de ekkor egy kis vészharang szólalt meg a fejemben. A hirtelen tett felismerésre elengedtem Rob kezét és kikerülve őt, kisiettem a konyhából.