18. ~Balance.*

Csatt!
A kard melyet a lány Malo-nak szegezett a földre esett és hangos csattanások közt megtalálta a helyét a márványpadlón. A fegyver nélkül a lány tehetetlen és védtelen volt, cselekednem kellett.
Minden erőmet összeszedve felálltam, aminek következtében a hamu, mely a testemet beborította, mind a földre hullott, mint ősszel a megannyi elsárgult falevél.
-Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni, halott vagy! -szűrtem a szavakat a fogaim közt. Éreztem, ahogy a harag kezdi elönteni a testem, ezzel késztetve a minél gyorsabb támadásra. Ereimben a vér csak úgy forrt, félő volt, hogy bármelyik pillanatban robbanhatok.
Malo egy ördögi kacaj kíséretében a lányra támadt. Az eddigi vakító fény egy szempillantás alatt eltűnt, helyét a hátborzongató sötétség és követője, a halál vette át. A lány talán az utolsó sikolyát hallatta, mielőtt a Sötét elnyelte és emészteni kezdte. Ez nem lehet... dermedtem meg. Ezt nem hagyhatom! Felemeltem kardomat és pár bizonytalan lépést követően a szörnyetegnek támadtam. Ütöttem, rúgtam, kaszaboltam ahol csak értem, de mind hiábavalónak tűnt. Ha igazán le akartam őt győzni, más tervre volt szükség. Megfordultam és a másik kard után iramodtam, melyet még a lány ejtett el. Azt is felkapva a szoba végébe rohantam, ahol megtaláltam azt amit kerestem. Áramot. Tudtam, hogy még egy szörnyeteget is kiütni az áram, bármilyen veszélyes és emberfeletti lény legyen az.
Az eddig kezemben szorongatott kardot megkötöttem a vezetékkel, míg a másikat a szörny hátába vágtam. Egy pillanatra fölmordult, de nem zökkent ki a lány gyilkolásából. Nem volt már túl sok időm, bármelyik pillanatban megkaparinthatta volna a lány életét, és én azt nem éltem volna túl.
Gyerünk már! kapkodtam. Mi lesz?! A hátam mögött a lány hangosan felordított az újabb csapásra, melyet Malo mért rá. Kezeim egyre gyorsabban és gyorsabban jártak, míg végül sikerült kellő képen megkötnöm a kardomat. Egyik kezemben a halálos fegyvert tartottam, míg másikat a plafon felé emeltem. Szemeimet lecsuktam és összpontosítottam.
-Summus Ictus! -pattantak ki a szemeim és a másik kardot is a szörnyeteg hátába dobtam. A vezeték, melyben áram futott, elért a szörnyig. Amint a hátába fúródott, minden lelassult számomra. Malo hangosan üvöltött, eldobva a kezében tartott lányt. A háta egyszeriben kezdett el szikrázni és lángolni. Bármelyik pillanatban felrobbanhatott.
A lány felé kezdtem rohanni, közben ügyeltem, hogy kellő távolságra legyek az élő fáklyától. Amint odaértem a félig holt lányhoz felkaptam és az ajtó felé kezdtem el vele rohanni. Az idő mintha megállt volna. Körülöttünk mindenhol szikrák pattogtak, hamu szállt a levegőben. Csak érjünk el az ajtóig. szaporáztam meg lépteimet, miközben hátra-hátra pillantottam. Már csak pár méter volt a szabadságot jelentő ajtótól, de már késő volt. Malo hirtelen felordított és ezer szikrává robbant. A hang semmihez sem volt hasonlítható. Az erő, mellyel szétrobban, mind a kettőnket a falhoz taszított. Nyögve csapódtam a márvány padlónak, kezeimből kiejtve az alig lélegző lányt. Jobb karomba egy méretes üvegszilánk fúródott, de még ez sem tántorított el attól, hogy minél előbb biztonságba kell juttatnom őt. Kúszva Rose-hoz mentem és kisimítottam egy kósza hajtincset az arcából. Már alig lélegzett, épphogy megmozdult a mellkasa.
-Rose. Rose kelj fel! -ráztam meg óvatosan a vállát. De a lány élettelenül feküdt karjaimban, a vesztébe rohant miattam. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy miattam halt meg. Hisz olyan volt nekem, mint a húgom. Hisztérikus állapotban rázogattam a lány vállát, de mindhiába. Kétségbeesetten borultam rá Rose testére, könnyeim ruháját áztatták.
A távolból léptek zaját hallottam, de az üvöltő szél, mely a törött ablakon át áramlott be, elnyomta azt a pár hangot. Még mindig zokogtam, mikor valaki a vállamnál fogva felrántott és Rose mellé taszított a földre. Riadtan néztem fel a kétszer akkora teremtményre, aki előtt kiszolgáltatott voltam.
-Úgy látszik te semmit sem tanultál, ifjú harcos. -mosolyodott el gonoszan Malo.
-De hisz te felrobbantál. -néztem fel rá értetlenül. A gonosz jóízűen felnevetett, majd folytatta:
-Ugyan már! Lehet, hogy az egyik énemet elpusztítottad, de a sötétséget nem lehet megsemmisíteni. Még van a földön egy hely, melyet a sötétség ural, míg legalább egy sarkot is beborít a sötét, addig én létezem.

Apa! Apa nézd! rohant felém egy kislány, kezében valamit tartott. Amint odaért hozzám én felkaptam és mosolyogva figyeltem, ahogy kinyitja eddig ökölbe szorított kezét és csillogó szemmel figyelte az apró gyíkot, mely remegve ült kezében.
-Hol találtad? -simítottam ki egy göndör tincset mosolygó arcából. Csak úgy sugárzott belőle az élet, jókedv, melytől nekem is mosolyognom kellett.
-Anya találta. -nézett fel rám. Anya? gondoltam. Ha én vagy az apa, akkor ki az anya? Mintha jel lett volna a gondolatom, egy nő lépett elő a közeli pálmafa mögül. Oly kecses volt és könnyű, akár egy tollpihe. Vékony lábait egymás után rakosgatta, mintha csak egy balerinát láttam volna. Hosszú, fekete, hullámos haja lágyan omlott törékeny vállaira, tökéletes arcát ezzel keretezve. Amint szemeibe néztem, megbabonázott az, amit láttam benne. Szeretet, kedvesség, ártatlanság, vágyakozás kavarodott aranybarna szemeiben.
-Hát itt vagytok? -kacagott fel. Hangja olyan volt, akár a harangok. Csilingelve aranyozták be a napomat. Utolsó lépését is megtéve felénk, felemelte kezét és arcomra helyezte. Óvatosan végigsimított rajta, majd lágy csókot lehelt borostás arcomra. A pillanatot, mikor testemet végigjárta a borzongás és melegség keveréke soha nem feledem el.
Most én emeltem fel kezemet, hogy megérinthessem tökéletes arcát, de az idő és tér ellenünk játszott. Minél jobban nyújtózkodtam, annál messzebb kerültem tőle és a lányomtól.
Mi történik velem? estem kétségbe, mikor tökéletes másomat láttam meg, amit feleségemet és kislányomat öleli. Vadul kapálóztam, hogy elérhessem őket, de csak egy helyben szenvedtem.
-Ugye milyen idilli? A saját szigeteden vagy a két legfontosabb személlyel, aki az életedben valaha is volt. A nővel, akit szeretsz és feleségül vettél, majd ő megajándékozott egy gyönyörű gyermekkel, kit lányodnak hívhatsz. Siker a javából. -mosolyodott el Malo.
-Én ezt nem értem? Az ott én vagyok? -mutattam magamra, vagyis a férfira, aki a nővel és lánnyal volt.
-Igen. Az ott te vagy. -bólintott helyeslően.
-De hogy kerülök ide? És miért nem én vagyok velük?
-Kicsi Alex. -rázta a fejét. -Ez csak egy alternatív jövő, melyet én mutattam meg neked. Akár ilyen is lehet az életed. -mutatott a boldog családra. Vágyakozva néztem rájuk, elmerengve a pillanatban. Akár ilyen életem is lehetne... ábrándoztam. De ekkor egy másik gondolat is felmerült bennem.
-Mi a másik verzió? Milyen életem lehetne még? -néztem rá a megtestesült gonoszra. Mintha várta volna már ezt a kérdést, ördögien felkacagott, majd kitárva kezeit, hatalmas porfelhőt kavart. Köhögve takartam el arcomat kezeimmel, de a homok mindent belepett.
-Malo hol vagy?! -legyeztem magam előtt a levegőt, légutaimat megszabadítva a fullasztó portól. Köhögtem még, de már kezdett kitisztulni előttem a levegő.
Nézz körül! Mond mit látsz?! suttogta a fejemben Malo. Fura érzés volt, hogy sehol sem látom, de a fejemben ott van. Először féltem körül nézni, hátha olyat látok amit esetleg nem szeretnék, de szemeim mintha életre keltek volna, maguktól kipattantak. A látvány, ami elém tárulkozott rosszabb volt mint, reméltem. Mindenhonnan gőz szállt fel, mely inkább volt fullasztó, mintsem kellemes. Az egész táj kietlen és pusztuló félben volt. Mindent elborított a rothadó halál, mely még az ember bőre alá is bekúszott és belülről kezdte el felemészteni. A borzongás végigfutott remegő testemet, a hátamon is felállt a szőr. Ilyen pusztulást még soha életemben nem láttam. A hátam mögül ágreccsenést hallottam, mire riadtan fordultam meg.
Újra megpillantottam a folyót, mely oly ismerős volt számomra. Déjà vu!
A nő újra ott állt velem szemben, arcát újra fátyol fedte. A körülötte és körülöttem vonagló holtak szintén megjelentek. Újra lenéztem, hátha ismét meglátom azt a lábat, de különös mód, nem volt ott. Helyette viszont olyan borzalmat láttam, melyet még a másvilágon sem fogok elfelejteni. A nő, mely az előző jövőmben is szerepelt, ismét itt volt...holtan. Lábaim előtt feküdt természetellenes pozícióban; torkát felvágták. Megrökönyödve néztem azokat a kecses vonásokat, melyeket most a felvágott torokból kiszökő vér áztatta vörössé. Újra a nőre emeltem tekintetemet, aki mellett most egy gyerek állt. Nagyokat pislogtam, mire kirajzolódott előttem a gyermek arca. Kislányom... ismertem fel, a most vérben fürdő gyereket. Elszörnyülködve néztem, ahogy az elfátyolozott nőhöz bújt, majd vért öklendezett fel. A nő, aki eddig mozdulatlanul állt és figyelt engem, most újra levette álarcát, és maga elé rántva a gyereket, egy kést rántott elő a testét borító lepel alól.
-Az időd lejárt. -suttogta, majd egyetlen mozdulattal elvágta a kislány torkát, aki élettelenül esett a gyilkos lábai elé.
-Ne! -ordítottam. -Ne!! -kezdtem el rohanni a folyó felé. Nem törődve a lábaim alatt haldokló emberekkel, belegázoltam a derékig érő folyóba. Amint ruháimat átáztatta a jéghideg víz, vérré változott. Megrémülve kezdtem hátrálni a vérré vált folyóból, de a part egyre csak távolodott, én meg süllyedtem. Hisztérikus állapotba kerülve kapálóztam, de minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Utolsó erőfeszítés gyanánt Malo után kiáltottam.
-Malo segíts! -ordítottam, majd elnyelt a folyó.

Kapkodva véve a levegőt felültem a márványpadlón. Verejtékben fürödve néztem körbe a teremben. Malo eltűnt, Rob a földön ült, kezében az alig lélegző Rose-al. Peyton és Mia aggódva fürkésztek engem, míg Abby a haldokló lény mellett térdelt és halkan pityergett.
-Alex? Alex minden rendben? -nézett rám rémülten Mia. Aprót bólintottam, majd újra végignéztem a kis csapaton.
-Hol van Noah és Kat? -szólaltam meg. Hangom rekedt volt, és oly távolinak hangzott.
-Noah elment Markkal Malo után. -mondta Peyton.
-És Kat? -kérdeztem. Mia és Peyton nem felet, így hangosabban kérdeztem. -És Kat hol van?! -sürgettem őket. Mia Peyton-ra nézett, aki engem ajándékozott meg egy szomorú pillantással.
-Nem tudjuk. -rázta meg a fejét. Gondolkodni kezdtem, hogy vajon hol lehet, mikor láttam utoljára, de rá kellett jönnöm, hogy már a támadás előtt sem láttam őt.
-De ne aggódj biztos jól van. -simította meg a karom Mia.
-Nagyon remélem. -sóhajtottam, majd óvatosan felkeltem. -Rose? -néztem aggódva Robra.
-Sürgősen orvos kell neki. -nézett rám kétségbeesetten.
-Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat teleportált.

*Adam szemszöge*

Unalmamban a lábammal rugdostam az egyik széket, míg kezeimmel az asztalon doboltam.

-Befejeznéd végre? Gondolkodnom kell! -csapott az asztalra Chris, majd folytatta a fel alá járkálást. Sóhajtottam egyet, majd hintázni kezdtem a székkel. Már vagy két órája itt dekkolunk Malo-t várva, de csak nem akar jönni. Ehelyett itt kell rohadnom Chris-el, amihez semmi kedvem sincs.

-Meddig kell még itt lennünk? Jobb dolgom is van ennél. -álltam fel hirtelen a székből, mire az a földre dőlt.

-Hallgass már el! -mordult rám Chris.

-Azt csinálok amit akarok. -kezdtem el ütögetni az ablakot, amitől hatalmas zajt keltettem. Chris mérgesen fordult felém, szemeiből gyűlölet áradt. Morgott egyet, majd nekem esett. Kettőt ütött a vállamra, mire kicsavartam a kezét és a falnak nyomtam. Arca a sima felületnek nyomódott, míg karját a hátának szorítottam. A füléhez hajoltam és belesúgtam:

-Ha még egyszer megpróbálod, esküszöm, hogy eltöröm a kezed. -szűrtem a fogaim közt, majd rántva rajta egyet, a földre löktem. Véres orrát törölve nézett fel rám, szemeiből csak úgy sütött a gyűlölet, utálat és harag.

-Nyugi, én sem bírlak. -mosolyodtam el, majd visszaültem a székre. Felmordult, majd felállt és leült velem szembe. Az ingét igazgatta, amit véletlenül összegyűrtem, miközben fegyelmeztem őt. Egy darabig farkasszemet néztünk egymással, míg füst nem kezdett gomolyogni a szobában. Én tudtam, hogy csakis Malo lehet az, de a kicsi Chris ezt nem tudta, így rémülten nézett körbe. A füstfelhőből lassan Malo lett.

-Látom ti sem bírtátok ki verekedés nélkül. -nézett a megrémült Chris-re. Életében először látja Malo-t személyesen, és ahogy látom, eléggé megrémítette a látványa.

-Ő kezdte! Ha nem lenne ilyen nagyszájú, akkor megúszta volna egy egyszerű pofonnal. -vontam vállat. Chris vetett felém egy dühös pillantást, majd Malo felé fordult.

-Haj! Adam neked mindig is akkora szád volt! Inkább most menj, és tedd hasznossá magad. -mutatott Malo az ajtó felé. Nagyot sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtót, ahonnan még visszaszóltam:

-Ha kellenék, a konyhában leszek. -majd becsaptam az ajtót. Végigbaktattam a folyosón, majd mielőtt bementem volna a konyhába tettem egy kis kitérőt. Egy szellemet meghazudtolva siklottam végig a kihalt folyosón, míg a ház legvégébe nem értem. Az ajtó, mely állandóan csukva volt, most résnyire volt nyitva, melyen keresztül a fény utat nyert magának és félhomályba borította az amúgy sötét folyosót.

Óvatosan kitártam az ajtót, mire a napsugarak körbe vettek és fényárba borították a testemet. Halkan lépkedve az ágyig sétáltam, majd leültem a szélére, vigyázva, hogy még véletlenül se keltsem fel az alvó lányt. Kezemet óvatosan bőréhez érintettem, mire szeme megrebbent, de nem kelt fel. Homlokától egészen az álláig végigsimítottam az arcát, majd lágy csókot leheltem a homlokára. Szomorúan, megbánva néztem rá, soha nem fogom megbocsájtani magamnak, amit tettem vele. Sebei bántalmazásról, erőszakról árulkodtak, de a nyugalom, mely arcára telepedett a békesség jeleit hordozták magukban. Elmosolyodtam a tudaton, hogy ő most azt sem tudja, hogy itt vagyok vele. Azt csinálhatnék amit csak akarok, de nem lennék rá képes. Nem tudnám őt bántani, hisz szeretem.

Szórakozottan eljátszottam az egyik göndör hajtincsével. Az ujjam köré csavartam, majd hagytam, hogy a vállára omoljon. Ezt eljátszottam egy darabig, majd nagyot sóhajtottam és felálltam.

-Remélem egyszer majd megérted, hogy mit, miért teszek. -fölé hajoltam, hogy egy újabb csókot adjak arcára, de meggondoltam magam és kimentem a szobából. Becsuktam az ajtót, majd a falnak dőltem. Tekintetemet a plafonra szegeztem, kezeimet ökölbe szorítottam.

-A francba! -ordítottam fel, majd öklömet a falba vertem, mire kezemből vér serkent.Felszisszentem, majd otthagyva bánatomat, az ajtó túloldalán, a konyhába siettem.
Kinyitottam a hűtőt és derékig belebújva kerestem valami ehetőt. Nem sok minden volt benne, így kimásztam a hűtőből és a szekrényeket kezdtem el átkutatni, mire találtam egy üveg vörösbort. Igaz, hogy éhes voltam, de jobb híján ez is megtette. Kibontottam, majd egy huzamra megittam az üveg tartalmának a felét. Megtörölve a számat felültem a konyhapultra és onnan bámészkodtam kifelé. Kint mindent hó borított, nem is csoda, hisz február közepe volt. A gondolataimba merülve iszogattam a maradék bort, mikor Chris tántorgott be a konyhába. Szemei alatt fekete karikák húzódtak, arca meggyötört és rémült volt.
-Veled meg mi történt? -néztem rá kíváncsian. Morgott valami hagyjá' már félét, majd kikapta a kezemből a boros üveget és megitta a maradékot.
-Az az enyém volt. -duzzogtam. Meg sem hallva a méltatlankodásomat , felém fordult.
-Számodra mit jelent a szerelem? -tette fel a kérdést. Nagyot néztem és gyanakodva méregettem. Egy darabig nem válaszoltam, csak gondolkoztam a dolgon. Igazából ebbe még soha nem gondoltam bele, mert nem volt fontos számomra. Egy olyan ember mint én, magányosan fog meghalni. Hisz ki szeretne egy olyan fiút, aki ártatlan embereket foszt meg az életétől, és még élvezi is?! Szerintem senki.
-Nem tudom. -sóhajtottam. -Talán az, hogy jön egy érzés, amely fejbe ver, letaglóz, felrepít...
-És? -kíváncsiskodott tovább Chris. Felvont szemöldökkel néztem rá, de látva ártatlan arckifejezését, folytattam.
-Szerintem hogy a szerelem valódi legyen, azon még sokat kell dolgozni. Méghozzá kölcsönösen. Egy kis hatásszünet után megdörzsölte az arcát és szaggatottan fújta ki a levegőt.
-Hát ezzel nem segítettél. -morogta.
-Mi vagyok én? Szeretetszolgálat?! Örülj neki, hogy egyáltalán szóba álltam veled. -ugortam le a pultról. -És ha bárkinek is beszélsz erről a beszélgetésről, te halott vagy. -mondtam, majd kibaktattam a konyhából.


Jupé! Éljen!! Meghoztam a kövi részt!!:D Hát próbáltam sietni vele, ennyire sikerült. Remélem, hogy tetszik és hagytok pár szót - hideg, meleg...nem számít:D - hogy tudjam miben kéne még fejlődjek, és mit tartsak meg.:) A történetben volt egy rész, amit végül is nem úgy írtam meg, ahogy eredetileg akartam...ez most inkább Lorának fog szólni, úgy hogy figyelj!!:)
-Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat teleportált. helyett az lett volna eredetileg, hogy: -Akkor menjünk. -tárta ki kezeit Peyton, majd mindannyiunkat hopponált.
De jobb, hogy nem úgy írtam bele, több ok miatt is.:))
Hát ennyi lettem volna mára, nemsokára érkezem egy friss résszel!;)
Pusszancs!♥