2. ~Death?*

-Skylar. Sky! -rázott valaki vadul a vállamnál fogva. Nyöszörögve toltam el magamtól az erőszakos kezeket, de ő csak nem adta fel. Újra és újra megrázott, míg végül megadtam magam és kinyitottam a szemeimet. Kellett párat párat pislognom, hogy az ablakon beszűrődő fényáradathoz szokjon a szemem. A nap, mint egy kéz simogatta az arcom, ezzel ringatva újra az álmok világába.
-Nehogy vissza aludj nekem! Kelj már fel Sky! Vendéged van. -rázott meg újra bátyám, mitől szemeim kipattantak és felültem az ágyon.
-Kicsoda? -tűrtem el néhány kósza tincset az arcomból.
-Most komolyan nem tudod? Apánk mondta már vagy egy hónapja, hogy ma jönnek hozzánk. -ült le James az ágyam szélére.
-De hát kicsodák? -ráztam meg a karját, mert tényleg nem jutott az eszembe senki.
-Cristopher Anderson herceg és az apja, a király. -mondta. -Jöttek, hogy a herceg megkérje a kezed. -válaszolta tök nyugodtan. Nem tudtam felfogni, hogy hogyan tud egy ilyen fontos és nagy jelentőséggel bíró dologról ilyen nyugodtan beszélni. Elvileg a saját húgát akarják férjhez adni, akit még csak nem is látott. Megrökönyödve néztem az érzelemmentes fiút, aki a reakciómat várta. Kellett pár perc, míg magamhoz tértem és heves tiltakozásba kezdtem.
-Na ez felejtős! Hogy én egy vadidegenhez menjek, az kizárt! Én szerelemből fogok házasodni és nem kényszerből, és főleg nem egy vadidegenhez. Még csak ne is próbálj rábeszélni. Most ha megbocsájtasz szeretnék felöltözni. -rángattam fel az ágyamról a megszeppent fiút, majd kitaszigáltam a szobámból és utána hangosan bevágtam az ajtót. Nagyot sóhajtva dőltem a zárt ajtónak. Nagyokat pislogtam és a plafon felé emeltem a tekintetem, hogy ne sírjam el magam. Nem vagyok az a sírós fajta, de a tegnapi nap után valahogy megváltozott bennem valami. Nem fizikailag - az baj lenne - hanem érzelmileg.
Érzelmi hullámvölgyemből egy alig hallható kopogás zökkentett ki. Fülelni kezdtem, hogy jól hallottam-e vagy csak képzelődtem. De tényleg kopogtak, így résnyire nyitottam, az ajtót és kikukucskáltam, hogy megnézzem, ki az. Mert ha James jött volna vissza, akkor tuti, hogy rácsapom az ajtót. Viszont egy mosolygós arccal találtam szembe magam, aki féltőn és együtt érzően méregetett. Szomorúan elmosolyodtam és kitártam Martanak az ajtót.
-Minden rendben drágám! Nem kell hozzá menned, ha nem akarsz. -ölelt szorosan magához a pöttöm asszony. Amilyen kicsi, olyan erős és kitartó.
-De apámnak az volt az akarata, hogy ha betöltöm a 20 esztendőt akkor meg kell házasodnom, hogy át tudjam venni a helyét. A szülinapomig meg már csak az a nap van hátra. Jamesnek sikerült apám akaratát semmibe venni, így ezt a feladatot rám hagyta. Nem haragszom rá, de hát akkor is ő a nagyobb. Neki kéne átvennie apánk helyét. Azt sem tudom, hogy hogyan kéne uralkodnom. -rogytam le az ágyamra kétségbeesetten.
-Ne rágódj még ilyeneken. -ült le mellém és kezeimet a kezébe vette. -Inkább most öltözz fel. Mutatok valamit. -állt fel mosolyogva, majd halkan kiment a szobámból. Egyedül hagyott a gondolataimmal és kétségeimmel, melyek nem hagytak nyugodni.
-Skylar szedd már össze magad! te nem vagy ilyen nyápic. -mondtam magamnak mérgesen. Felálltam az ágyról és a szekrényemhez mentem. Kitártam a két nagy ajtót, majd elmerülve a ruhákban kerestem valami megfelelőt a vendégek fogadásához.

Elégedetten néztem végig magam a tükörben, majd felvéve egy balerina cipőt, lesétáltam a a hosszú lépcsősoron. Hangtalanul osontam le a földszintre, majd bementem a konyhába, ahol gondoltam, hogy kéne lennie Martanak. Pechemre nem volt ott. Köszöntem a szakácsoknak, akik már korán reggel sürögtek forogtak a konyhában, finom reggelit készítve nekünk. Köszöntem nekik, majd elcsenve egy almát megfordultam és kimentem a konyhából. Szórakozottan haraptam bele, majd belépve az étkezőbe teljesen lefagytam. Szoborként álltam az ajtóban és döbbenetemben még az almát is elejtettem, mely gurulva haladt végig a márványpadlón.
-Skylar! Udvariatlanság "így" fogadni a vendégeket! Gyere ide és mutatkozz be rendesen! Félénken lépkedtem a vendégek felé, majd kelletlenül meghajoltam.
-Jó napot! Skylar Williams vagyok. -mondtam kelletlenül és közben a cipőmet bámultam.
-Cristopher Anderson. És azt hiszem ez a tiéd. -nyújtotta felém az elgurult almámat. Óvatosan elvettem és a kezeimben forgattam.
-Kész a reggeli! -jött be sietősen Marta, majd mindenkit az asztalhoz invitált. Hálásan pillantottam rá, majd észrevétlenül kiosontam a pincérek közt a folyosóra. Az almát fintorogva dobtam ki a kukába, majd kezemet beletörölve egy szalvétába mentem fel az emeletre.
-Skylar! Skylar kérlek szépen várj! -hallottam meg Chris hangját és futó lépéseit. Szem forgatva álltam meg és fordultam felé.
-Mit akarsz?! -tettem csípőre a kezem.
-Beszélgetni. Szeretnélek jobban megismerni téged. -nyúlt a kezem felé, de én elrántottam, hogy még véletlenül se tudjon hozzá érni.
-Hát ezt benézted! Engem nem érdekel, hogy milyen származású vagy, az sem érdekel, ha te vagy a legnagyobb király a világon. Nem ismerlek és nem akarok ítélkezni feletted, de azt tudom, hogy soha nem fogok hozzád menni. -mondtam mérgesen, de visszafogottan.
-De Skylar...-fogta meg a kezem, de azonnal vissza is húzta, és megvizsgálta égett tenyerét. Kikerekedett szemekkel néztem az égett bőrfelületet. Félelemmel néztem a kezemre, de azon nem volt változás. Újra a fiú sajgó kezére néztem, majd a szemébe. Hitetlenkedést, felismerést és megdöbbenést vettem észre kék szemeiben. Haragra és félelemre számítottam volna, de nem így érzett.
-Bo-bocsánat...-nyögtem ki, majd felrohantam a lépcsőn és meg sem álltam a szobámig. Bevágva magam után az ajtót, majd hátamat a falnak döntve ültem le a földre. Fejemet kezeimbe temettem és elfogott a sírógörcs. Nem tudtam hova tenni az előbb történteket. Ilyet még soha az életben nem csináltam és nem tudtam felfogni, hogy hogyan tudtam megégetni Chris kezét. Undorodva néztem a saját karomra. Én soha nem tudtam volna senkinek sem ártani, de a tegnap történtek után már saját magamtól is féltem. Ökölbe szorítottam a kezem és párszor a földbe vertem a kezem. Nem tudtam, hogy mi történik velem, de muszáj volt rájönnöm. Felálltam az ajtótól, majd felkapva a lovaglócsizmámat, odasétáltam az ablakhoz és kimásztam rajta. Könnyedén ment az út lefelé, már vagy százszor megtettem. Leérve a fáról az istálló felé vettem az irányt.

Beérve az istállóba célirányosan a leghátsó karámhoz mentem. Barna barátom nyerítve fogadott, mikor bementem a karámjába. Mosolyogva simítottam végig a nyakát, majd belemarkolva a sörényébe öleltem át.
-Szia szépség! Hogy vagy ma? -simogattam fejét. Örömében nyerített egyet, majd fejével a karám ajtaja felé bökött.
-Tudom. Mindjárt ki is megyünk. Csak még fel kell, hogy nyergeljelek. -mentem ki, majd egy nyereggel tértem vissza boldog barátomhoz.  Gyorsan és rutinszerűen felnyergeltem Crystal-t, majd a kantárnál fogva kivezettem őt az istállóból. Pillanatok alatt felültem a hátára és már vágtattam is. Pechemre nem volt kinyitva se az első, se a hátsó kapu, így muszáj volt átugratnom az egyik kisebb falat. Sikeresen végrehajtottam a műveletet, majd megpaskolva lovam oldalát, közöltem vele, hogy ügyes volt. Vágtában tettük meg a mezőig tartó utat.
Kicsit fel tudtam lélegezni és el tudtam engedni magam. Mikor szomorú vagy tanácstalan vagyok, akkor mindig kimegyek lovagolni. Olyankor ki tudom zárni a külvilágot és csak a pillanatnak élek. A szél belekapva a hajamba játszadozik a tincseimmel. A napsugarak simogatva érik el arcomat, ezzel is elfeledtetve velem a rossz dolgokat. Mikor sikerült megtalálnom a biztonságos egyensúlyomat, akkor elengedve a kantárt és felállva a kengyelben, kitártam a karjaim. Annyira jó érzés volt egy kis időre mindent elfeledni. Mintha a természet minden terhet levett volna a vállamról, ezzel is megkönnyítve az életemet. Boldogságomban elkiáltottam magam. Szerencsére Crystal ismeri már annyira a hangomat, hogy nem ijedt meg a hirtelen kiáltástól. Nevetve ültem vissza a kengyelbe és lassítottam a tempón. Elég hamar kiértünk a mezőre. Mikor teljesen megálltunk leszálltam a lóról és levettem róla a nyerget és minden szükséges dolgot, ami kell a lovagláshoz. Ledobtam őket a fűbe, majd én is leültem. Crystal pedig futkározva nyilvánította ki boldogságát. Nevetve néztem, ahogy ide oda ugrándozik és közben nyerít. Mosolyogva csóváltam meg a fejem, majd elterülve a fűben a felhőket kezdtem el kémlelni.

Kicsi bökésekre lettem figyelmes. Oldalra fordítottam a fejem, de így csak rosszabb volt. Valami csiklandozni kezdte az orrom, amitől tüsszentenem kell. A hirtelen hangtól a bökdösés gazdája megugrott és felnyerített. Nevetve nyitottam ki a szemem.
-Te semmit sem változtál. -simítottam meg a mellettem fekvőm ló fejét.

-Tudod jó lenne újra látni őt. Olyan barátságos volt a tekintete. Első pillanattól kezdve megbíztam benne. Szerinted ez nem furcsa? -kérdeztem szegény Crystal-t, aki egy szót sem értett abból, amit mondtam neki.
-Hogyan is tudnál válaszolni...-sóhajtottam fel.
-Miért hiszed azt, hogy olyan ember, mint amilyennek mutatja magát? -kérdezte egy férfi hang. Ijedten néztem a lóra, aki szintén felkapta a fejét az idegen hangra. Körbenéztem a mezőn, de egy árva lélek sem volt ott rajtunk kívül. A nyereg melletti táskához nyúltam, melyből észrevétlenül előhúztam egy tőrt és felálltam.
-Ki vagy? Nem félek tőled, gyere elő! -szorongattam remegő kézzel a kis fegyvert.
-Inkább rakd le mielőtt megsérted magad vele. -nevetett fel az idegen.
-Ez nem vicc! Én komolyan gondolom, hogy ha nem jössz elő...-de elakadt a szavam, mikor a férfi leugorva a mezőt szegélyező fák egyikéről, rám emelte a tekintetét.
-Te...-suttogtam alig hallhatóan.
-Szóval miből gondolod, hogy jó ember lennék? -kérdezte egy gúnyos vigyor kíséretében.
-Honnan tudod, hogy rólad beszéltem?! -szedtem össze magam és szálltam vele vitába. Erre a kijelentésemre jóízűen felnevetett, majd komolyan folytatta.
-Mert nekem senki sem tud ellenállni. -nézett mélyen a szemebe. Egy pillanatra elvesztem, nagy égkék szemeiben, de megráztam a fejem és mérgesen folytattam.
-Nem gondolsz magadról egy kicsit sokat? -ráncoltam a homlokom.
-Nem gondolod, hogy meg is ölhetnélek? -lépett felém párat. A kijelentésére összerezzentem. Az eddig barátságosnak és rokonszenvesnek hitt fiú képes lenne megölni. Ez a tudat késként sújtott le rám. Valami összetört benne, amitől magabiztosságom is megingott. Nem tudtam kinyögni egy értelmes mondatot sem, melyet a fiú is észrevett és elégedetten vigyorgott.
-Rendben. Ölj csak meg nyugodtan. Nekem már úgy is mindegy. -dobtam el a tőrt és kiemelve kezeimet magam mellé, szomorúan néztem rá. A reakciómat hallva és látva először nagyon meglepődött, majd habozva ugyan, de megindult felém. Nyeltem egy nagyot és becsukva a szemem vártam a halált. Pár pillanat múlva éles pengét éreztem a torkomnál. A fém szag az orromig hatolt és teljesen elkábított. Összeszorítottam a szemem és visszaszámoltam. A derekam körül megéreztem egy erős kar szorítását és az arcom mellett egy másik arcot. A fiú lehelete csikizte az arcom és melegséggel öntött el. Még ebben a pillanatban is el kellett mosolyodnom a gondolaton, hogy milyen közel vagyok hozzá.
-Egy ilyen fiatal lány miért akarna meghalni? -súgta a fülembe. Összerezzentem forró lehelete érzékelésére, mely perzselte a bőröm.
-Miért érdekel az téged? Nem mindegy neked, hogy miért halok meg? -nyitottam ki a szemem és kaptam az arcom felé.
-Mert szükségem van rád. -vettel el az éles pengét a torkomtól és fordított maga felé.